2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Vélemény Kénytelenek lenyelni a békát

Kénytelenek lenyelni a békát

2013-07-05 07:48 Forrás: Orvosok Lapja 2013/6. -- Niczky Emőke
2834
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember egészségügyi dolgozó, vagy „csak” az egészségügyben dolgozik. Ha ugyanis az utóbbi kategóriába sorolódik, akkor már másodszor marad ki az ágazati bérfejlesztésből. Pedig a háttérben szorgoskodók nélkül megállna az élet bármelyik kórházban.

Hanusz Ákos szobája falán régi nyomásmérő, egyfajta ereklye. Nem a vér, hanem a hűtőközeg nyomását mértek vele hajdan, a fiatal szakember ugyanis a budapesti Szent János Kórház műszaki osztályvezetője. Irányítása alatt hatvan ember tevékenykedik.

Mivel segítik a betegellátók munkáját?

– A műszaki üzemeltetés huszonnégy órás ügyeletet igényel, hiszen bármikor és bármelyik egységnél felléphet üzemzavar, amelyet azonnal el kell hárítani. Emellett folyamatosan végezzük a karbantartást, cseréljük az orvosigáz-palackokat, hogy mindig rendelkezésre álljanak a műtétekhez. Számon tartjuk, hogy egyes anyagokból mennyi van készleten, ellenőrizzük az áram-, a víz-, a hőszolgáltatást, mert azoknak is zavartalanul kell működniük. Ha bárhol probléma adódik, azonnal közbe kell lépnünk.

Hogyan állnak a munkához szükséges anyagi forrásokkal?

– Néha improvizálnunk kell. Előfordult már, hogy az egyik lift elromlott, s a javításához szükséges alkatrészt egy üzemen kívüli liftből szereltük ki. Vagyis nem csupán a karbantartás, hanem a javítások, vagy akár a gyakori dugulások elhárítása is a mi dolgunk. Egy János kórházi mondás szerint szutyokban az orvos sem képes műteni.

Kórházban ez utóbbi nem kockázatmentes feladat.

– Egyáltalán nem, hiszen dugulás-elhárítás közben sokszor akár injekciós tűt is kihalászunk. Be kell mennünk a fertőző betegek közé is, ha olyan helyen van szükség ránk. Óhatatlanul is érintkezhetünk vérrel, fertőzött anyagokkal. Ráadásul nehezített körülmények között kell dolgoznunk, mert kórházunk műszaki állapota meglehetősen elavult. Komolyabb műszaki beruházásra a nyolcvanas években került sor utoljára, és az új kazánház akkor sem volt igazán a legkorszerűbb.

Melyik a leginkább neuralgikus pont?

– A fűtési rendszer. Az üzemeltetéséhez éves keretem van, de az összegnek csaknem a kilencven százalékát a közüzemi számlák kiegyenlítése emészti föl. A maradékból kell a javításokat, a karbantartást megoldani. A rendszer korszerűtlensége emellett járulékos károkat is okoz, a gőzkifúvás például rongálja a falakat.

Milyen a dolgozók bérhelyzete?

– Közalkalmazotti státusban dolgoznak, egy részük négy-öt éve változatlan bérért. Közben a minimálbér összege folyamatosan emelkedik, így ma már tulajdonképpen alig keresnek többet, mint egy minimálbérért dolgozó ember.

Szóba kerül-e a munkatársi beszélgetéseken az ágazati bérfejlesztés, amely nem érinti őket?

– Igen, de nem tudnak mit tenni, kényszerűen lenyelik a békát. Hová mennének dolgozni? A korábban jelentős volumenű építőipar összezsugorodott, ott már nincs szükség rájuk. Csalódottak, de nem tehetnek semmit. Azt nem tudom, hol a határ. Van olyan beosztottam, aki néhány év múlva eléri a nyugdíjkorhatárt, s még most is mérlegelnie kell, ennivalóra költsön, vagy megveheti a szükséges gyógyszerét.

Ha a határt említette, ön milyen mértékű bérfejlesztést tartana méltányosnak ebben a körben?

– Azt gondolom, egy középkorú családos férfinak legalább nettó százhúsz-száznegyven ezer forintot illene hazavinnie. Szerintem ez lenne a minimum. S mindennek ellenére ők még szerencsés helyzetben vannak, mert egyáltalán van hol dolgozniuk. Tapasztalom, hogy az álláshirdetéseinkre egyre többen jelentkeznek, sőt egy-egy jelentkező évről évre beadja a pályázatát. Olyanok is akadnak köztük, akiket a túlképzettségük miatt nem tudok az adott munkakörben alkalmazni.

Önök láthatatlanok a betegek számára. De vajon mennyit látnak azok, akiknek segítik a munkáját?

– Sajnos az erkölcsi megbecsülés sem jellemző. Bár mindent megteszünk a betegellátás zavartalanságáért, ráadásul a magunk lehetőségeivel a betegbiztonságot is szolgáljuk, nem igazán vesznek észre bennünket. E tekintetben is valahol a periférián érezzük magunkat.

Ezek a cikkek is érdekelhetik