2018. április 21. szombat, Konrád napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Vélemény Húsz év maszatolás (1. rész)

Húsz év maszatolás (1. rész)

2013-02-04 07:12 Forrás: Orvosok Lapja 2012/12. -- Dr. Nemes János
4679
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Dr. Prodán Zsolt, a GOKI vezető gyermek-szívsebésze Európa-szerte elismert szakember. Már többször bizonyított Amerikában és Nyugat-Európában – folyamatosan hívják, mégis ismét hazajött. Azzal a naiv elképzeléssel, hogy ha gyökeresen változtatni nem is, de segíteni azért nagyon is tud.

 

Közhelyesnek tűnő kérdés, de nem megkerülhető: miért lettél orvos?

– A válasz is triviális lesz: apám miatt. Építésznek készültem. Apám hatására – de kívánsága ellenére, mert kifejezetten lebeszélt róla – lettem mégis orvos. Tőle tanultam meg, hogy micsoda különbség van a „foglalkozás-szerűen” és a szenvedélyesen, belső meggyőződésből űzött medicina között. Szakvizsga szerint fül-orr-gégész volt, de mindig szélesebb területen űzte az orvoslást, mindig látta az orr mögött az embert.

Ez konkrétan miben nyilvánult meg?

– A gyakorlatba ültette a megelőzést. Mindig holisztikusan közelítette az összes problémát. Emberi-társadalmi kontextusban. Preventív hozzáállásának köszönhetően a családban tudtuk-hittük, hogy mi sohasem leszünk igazán betegek, mert mindig figyelt ránk, vitt fogszabályzásra, szűrésre, a legkisebb bajnál már tudtuk mi van, és mit kell tenni. Ugye, az én mostani szakterületem, a fejlődési rendellenességek megelőzésében és kezelésében is sok a hasonlóság… Az idejében elvégzett beavatkozás a legolcsóbb, mert leghatékonyabb.

Mozgékony ember vagy, sok helyen éltél.

– Így hozta a sors. Szőnyött születtem, bár apám félig osztrák, mégis volt egy erdélyi kanyarja, egy még medikusként megírt egyetemi újságcikk miatt, úgymond 56-os érintettsége okán, nemkívánatos személy lett itthon. Ezért Marosvásárhelyen ragadt, ahol egy – így utólag jöttem rá – igazán tanulságos másfél évtizedet töltöttem. Ceauşescu igazi „apartheid-rendszerében” csaknem mindenért üldöztek minket: magyar, értelmiségi, szuverén gondolkodású. 1978-ban kerültem Debrecenbe, gimnáziumba, majd a DOTE-ra. Tetszett ez a kompakt egyetemi világ, ahol még fizikailag is együtt, egy szép campuson minden és mindenki, ahogy kell, praktikus közelségben él. Nagy hatással volt rám az anatómiai tanszék vezetője, az agykutató Székely professzor. 1984-ben meghívott egy neuroanatómust Amerikából, aki arról tartott számomra megdöbbentő előadást, hogy állatkísérletekben a crista neuralisból kirajzó sejtek vezérlik a szív kiáramlási szeptációját. Ezek kiirtásával truncus arteriosust, egy súlyos szívfejlődési rendellenességet lehet kísérletesen előidézni. Bár a kezdetekben az idegrendszer érdekelt a leginkább, idővel Péterffy és Gömöri professzorok hatására egyre inkább a szív vonzott. Ennek ellenére, hosszú ideig aneszteziológus akartam lenni. Igazi jolly joker szakmának tartottam: szabadságot, önállóságot jelent, egy igazi hiányterület, ahol nagyon tisztán látszik a szakmai tudás, és annak haszna. Az aneszteziológusok szolidaritása, kitörésük a szakmák hierarchiájában betöltött igazán méltatlan helyzetéből, jogos relatív térnyerésük az elmúlt két évtizedben a többi szakág felett – jó példa. Ezt kell követni nagyban az orvoslásnak a társadalomban. Hogy megtaláljuk jogos helyünket a társadalomban az oktatás mögött. De mindenki más előtt.

Mégis szívsebész lettél.

– Péterffy Árpád professzort akkor hívták haza a Karolinskáról. Imponált a betegekhez való emberi, orvosi hozzáállása. Például, hogy kopogott, mielőtt bement a beteghez. Meg hogy éppen ő, a világlátott ember volt a legudvariasabb a betegeivel. Soha nem utasította rendre kevélyen a szegény bihari és hajdúsági falusi embereket, mint oly sokan mások. Mint pl. az a belgyógyász osztályvezető, aki vizitre a párnák alá rakatta a betegek papucsát, mert nem bírta nézi az elnyűtt lábbeliket. Kezdetben az egyetemen mégis a belgyógyászati kardiológia felé orientálódtam. Gömöri professzor úrnál kezdtünk el perctérfogatot mérni, nagyon érdekelt az élettan és a klinikum kapcsolata. Aztán egy „külső erő”, a szerencsés véletlen megváltoztatta a pályámat. 89-ben, egy szintén végzős barátomnak, aki mindig neonatológus akart lenni, a SOTE-n felajánlottak egy gyermek-szívsebészeti állást, amelyet „átpasszolt” nekem. Igen szerény reményekkel bejelentkeztem Lozsádi professzorhoz, a II. gyermekklinika szívsebészeti részlegének vezetőjéhez, aki megdöbbenésemre kijelentette, hogy: „ha Kádár nem tol ide valakit, te vagy a mi emberünk”. Úgy éreztem magam, mint ahogy Woody Allen fogalmazta: sohasem szeretne olyan klubhoz tartozni, amelyik képes hasonló alakokat is elfogadni tagnak… Azóta, amikor nagy lépés történik az életemben, mindig azon gondolkodom, hogyan lehetek éppen én méltó rá. Bekerültem a II. gyermekklinikára, ahol euforikusan éreztem magam. De a műtéttechnikai megoldásokban, az intenzív ellátás filozófiájában láttam, hogy a magyarországi, világtól elszigetelt fejlődés okozott anomáliákat. Ez persze részben logikus, hisz mi szinte a harmadik világ szegénységéből létrehozott rendszerben dolgoztunk és introspekcióra alapozva tanultunk gyakran, saját hibáinkból. Csak egy példa: évi 700 csecsemő-szívrendellenességre mindössze száz oxigenátorunk volt. A többi félezer beteget – már ha egyáltalán eljutott hozzánk – heroikus palliatív, „olcsó” műtétekkel próbáltuk életben tartani. Emberi energiát, tisztességet nem spórolva. A szegénység üvegfalként választott el a „high techtől”. Ez kezdetben egy katéteres labort jelentett volna, később már egy ultrahangot. Ma CT-t és MR-t meg hybrid műtőt jelentene. Nem véletlenül volt a II. gyermekklinika neve Fehér Kereszt Gyermekkórház, mert azzal a céllal alapították, hogy ott a szegény sorsú, elesett gyermekeket gyógyítsák. Ilyen volt maga a kórház is, nomen est omen. Mégis volt jó oldala ennek a nyomornak: hihetetlen innovativitás forrásává vált.

 

(Folytatjuk)

Ezek a cikkek is érdekelhetik