2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Vélemény Ha kórházban horgászdamillal operálnak…

Ha kórházban horgászdamillal operálnak…

2013-10-21 07:18 Forrás: Kórház 2013/9. -- Krasznai Éva
1050
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Manapság csak az egészségügyben folyó drámákról hallani. Anyagi ingatagságról, orvos, szakszemélyzet elvándorlásáról, kötszer, vegyszer hiányáról stb.

 

Régóta dolgozom egészségügyi témákat megörökítő újságíróként, ha nagyon profánul akarnék fogalmazni, az a bajokat jelző vészharang már a 90-es évek elején is hangosan kongott.

Orvosi körökben gyakorta járta, hogy összeomlás fenyegeti az ellátást. Szinte mindenkinek volt valamilyen „életmentő” megoldási ötlete, javaslata, amely nem, vagy alig jutott el a döntéshozókhoz.

De ne legyek igazságtalan, történtek korrekciók, születtek tervek, bevezettek kísérleti jelleggel különböző projekteket. Épültek kórházi szárnyak, modernizáltak osztályokat, lecseréltek berendezéseket. Ugyanakkor hiába racionálisabb és takarékosabb a kórházak irányítása, ha közben omlanak a falak, egy-egy kórházi szárnyra már nem találnak ügyeletes orvosból még fél tucatot sem, nővérkékre sok tíz beteg jut, illetve normálisan ellátni az ágyban fekvő, jajgató, siránkozó pácienseket szinte képtelenség.

Átszervezetések, kórházbezárások, racionalizálások sok éve történnek. Az más kérdés, ha drasztikus értékváltozás nem történik, nem lesz kivel, nem lesz hol ésszerűsíteni. Az intézmények közül számos pénzügyi válságban fuldoklik, folyamatosan nő az adósságuk a gyógyszerkereskedők, a beszállítók felé. A kórházak szűkítik a szolgáltatásaikat, növelik a kényszerű várólistákat, és hiába is szépítenénk, életben maradásukhoz trükköznek a számlákkal. A csőd lenne a végcél? Nem hiszem, az kizárt…

Pedig, ahogy a Népszabadságban Danó Anna megírta: „az egyik nagy vidéki kórház vezetője azt mondta: már jó ideje nem azzal gyógyítanak, amire az adott helyzetben szükség lenne, hanem azzal, ami van még az épületben. Például az egyszer használatos eszközöket többször is sterilizálják, a kórházon belül pedig afféle belső cserepiac alakult eszközökből, gyógyszerekből. Az intézményvezető hozzátette: „volt már olyan az egészségügy történetében, hogy sebészfonál helyett horgászathoz használatos damillal varrtak sebet, ez ismét megtörténhet.” Leleményes ellátás ugyan, mindenesetre az eddigieknél jobban vigyázok magamra, nehogy baj érjen, és kórházi ellátásra szoruljak.

Belegondolok abba, hogy amikor a pályakezdők munkába állnak, az adott helyen uralkodó állapotokat látván milyen lélekkel nyúlnak a betegekhez. Nem is kell nagyon az ígérgetés, hogy ha másutt, az otthonuktól, családtól távol lévő, külföldi állással megkeresik őket, uzsgyi, elmennek, „vándorbotot” vesznek. Hiába dobog a magyar lelkük, ha kórházban horgászdamillal operálnak. Brrrrrr… Kérdés, mi lesz, ha elfogy a pecadamil?

Kétségtelenül, a fekvőbeteg-gyógyintézményekben emelik a fizetéseket, meg a szakellátást nyújtók körében is, az alapellátók azonban kimaradtak. Pont azok, akikhez a legtöbb beteg elmegy, akik igazán véleményformálók; nem mindegy, hogy a maradék asszisztens mit suttog elégedetlenül a kliensek fülébe... Természetesen senki nem elégedett azzal, amivel vastagabb a pénztárcája, hiszen lehetne több abban. De legalább elindul felfelé a bérezés. Hogy mi lesz az ügyeleti pénzekkel? Mi lesz… és itt hosszan sorolható, hogy mi mindent nem kapnak, amire pedig a normális ellátáshoz az orvosnak szüksége volna… Inkább nem folytatom a hiányok felidézését, azt mások, máshol sokszor lejegyezték már.

Rengeteg a zokszó, a pácienselégedetlenkedés, az orvosok panasza, hol Tiborcnak nevezve magukat, hol egyéb negatív jelzőket hasznának.

Én mégis szeretnék valami igazat, valami jót írni. Mert igenis dicséret illeti azokat, akik naponta csatát vívnak. Igaz, küzdelemmel, de ellátják a pácienseket. Vannak betegségek, amiknek gyógyítására várni kell. Az érintettnek ez a földi pokol. De nem kevésbé vesz el az orvos energiájából, rontja a mentálhigiénéjét a kényszerűség. Maradnak még hál’ Istennek sokan – ha nem is elegen –, akik itt, Magyarhonban akarnak gyógyítani. Vonzó a külföldi pénz, de van, akinek vonzó a magyar beteg állapotának orvoslása is. A maradók többségénél ez utóbbi diadalmaskodik.

Persze, hogy nyomasztó, mondjuk a János Kórházba – említhetnénk más helyeket is, de mostanság éppenséggel az ott uralkodó állapotok kerültek a média figyelmének középpontjába – befeküdni, mentővel érkezni… és nem kevésbé nyomasztó az ellátásra várakozni. Nem új jelenségről van szó, hanem egy folyamat valamelyik stációjáról. Ahogy elnézem a híradók szolgáltatta képeket, ott már exitál az ellátás. Szomorú történet, amiben tisztelet illeti az ott dolgozókat, a naponta helytálló orvosokat, egészségügyi személyzetet.

A média orvos-ellenessége soha nem látott méreteket ölt. Ezt segíti az a vándorlás, amit számszerűsíteni lehet. Riasztó adatok olvashatók a távozókról. Azokról, akik mögött megmarad a hiány. A gyógyítás – lett légyen kórházi ellátásban, szakrendelőben, családorvosnál történő – leginkább bizalmon kell, hogy alapuljon. Azon a hiten, ami bizonysággá válik, hogy a doktor orvosolja a betege baját. Nos, a sok elégedetlenség, hiány, panasz elbizonytalanítja a betegeket. Nem hiszik el, hogy gyógyítást nyernek kínjaikra. Ha mégis, az mindenekelőtt az áldozatkész orvosokat, nővéreket dicséri. Márpedig éppen ők, érdemtelenül, nem kapnak ebből.

A hálapénz nem jó, kényszerűség, amit intézményesen nem lehet – bármennyire is akarják – kiirtani. A „köszönöm”, a „hálás vagyok” szavak elhangzását nem kell rendeletbe adni. Azt a praktizáló orvos – bár nem forintosíthatja – boldogan elfogadja. Az a munkáját dicséri. Az orvos-beteg kapcsolatot építi…

Ezek a cikkek is érdekelhetik