2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Szakellátás Az állam és az egyén – akkor most ki tartson el kit Magyarországon? (1. rész)

Az állam és az egyén – akkor most ki tartson el kit Magyarországon? (1. rész)

2012-08-28 07:38 Forrás: Orvosok Lapja 2012/7-8. -- Radnai Anna
1151
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Egy 2011-es Tárki-GKI-kutatás eredménye szerint négyszeresére nőtt az állami egészségügyi ellátó intézmények helyett inkább magánrendelőt felkereső betegek száma. Most érdemes belevágni?

 

A lakosság szempontjából kétségtelen, hogy számtalan érv szól Magyarországon a magánpraxisok mellett. Az említett felmérésben a válaszadókat döntésük okáról is megkérdezték, és a két leggyakoribb érvnek a gyorsabb sorra kerülés és a szolgáltatás jobb minősége bizonyult, de sokan használták a „biztonságosabb” jelzőt is a vállalakozásban gyógyító orvosok rendelőire. Az állami intézményekben azóta csak tovább romlott a helyzet, ahová jutott uniós forrás, ott is gátolja az egyenlő hozzáférést, az elérhető legjobb ellátás biztosítását és sokszor még az emberi méltóságot tiszteletben tartó bánásmódot is a pénzhiány – részletesebben a szakember-, eszköz-, és az ellátás költségét fedező finanszírozás hiánya – utóbbi legalábbis több szakmában, köztük olyan fontos területeken, mint pl. a sebészet. Nem tesz jót az állami ellátásban megdöbbentően alacsony fizetésért dolgozó orvosok megbecsültségének a paraszolvencia körüli negatív felhajtás, valamint a gyógyítók ellen néhány évvel ezelőtt keltett, és az óta sem teljesen lecsengett médiakampányok, s az azokkal párhuzamban divattá vált jogi hercehurcák sem.

Egy, a főváros agglomerációjában dolgozó bőrgyógyász szakorvos ismerősöm története jól példázza azt a bizalmat, amit a lakosság hajlamos megadni a legális pénzkiadásért cserében feltételezett jobb ellátásért. Mint mesélte, egyik páciensének édesanyja a délelőtt során az állami szakrendelőben kapott lokális készítményt szteroid fóbia miatt nem volt hajlandó gyermeke bőrére kenni, de amikor ugyanazon orvos a magánrendelőjében megint csak azt a készítményt írta fel, boldogan elfogadta a terápiát.

Mindezek mellett persze számos esetben anyagi és egészségügyi megfontolások is szólnak a magánpraxis mellett, ám mindkét szempont kicsit másképp értendő, mint azt az ember elsőre gondolná. Gazdasági világválság idejét éljük, Magyarországon pedig még azon belül is további megszorításokat kell elviselnie a lakosságnak. Mindenki spórol, amin tud. Igen ám, de akinek van még munkahelye, az kevésbé engedheti meg magának a betegeskedést, mint valaha bármikor! A közfinanszírozott, volumenkorlátok közé szorított egészségügyi ellátás várólistái nem éppen a gyors gyógyulás és a munkába történő mihamarabbi visszaállás reményével kecsegtetnek. A pluszkiadás bizonyos esetekben a havi fix megőrzését jelenti a beteg számára. Az egészségügyi megfontolások is csupán a gyorsasággal hozhatóak (valójában) összefüggésbe – a sürgősségi ellátást nem igénylő állapotoknak sem tesz mindig jót a jegelés, sőt, sok esetben egészségkárosodást okozó szövődmények kialakulását vonhatja maga után.

Adott tehát egy – még ha nyakatekert módon is, de – támogató környezet, és lehet emellett rengeteg jogos kétség az orvosban, aki magánpraxis kialakításán töri a fejét. Mindenekelőtt számba kell vennie, milyen anyagi ráfordítást igényel a rendelő kialakítása és fenntartása, aztán – mint vállalkozó – számtalan jogi, gazdasági, sőt, marketingkérdésben is jártasságot kell szereznie. Mindenki hallott már sikerekről és kudarcokról egyaránt, és nehéz lenne valamennyi történetnél tetten érni az okot, hogy az egyiknek miért sikerült, a másiknak miért nem. Egy ismerősöm például mozgásszervi szakorvosként negyven évig dolgozott egy mindig is a lakosság tehetősebb rétege által látogatott állami intézményben – volt vagy kétezer betege. Mielőtt beszállt volna egy csoportpraxisba – amelyben magának kellett megtermelnie fizetését – a kiépített rendelőért cserébe keresetének egy bizonyos százalékát pedig le kellett adnia – valamennyi betegét értesítette, hol találja meg azután. Páciensei nem mentek utána, az a kevés, addig soha nem látott beteg, aki mégis felkereste, a rendelő internetes honlapján talált rá. Végül kénytelen volt visszatérni az állami ellátásba. A széles betegkör tehát nem garancia. Lehet, hogy a gyógyító megnyerő személyisége és menedzseri képessége is szükséges a mindenképpen szükséges szaktudás és lelkiismeretesség mellett, az azonban biztos, hogy a szerencse és a kitartás elengedhetetlen.

 

(Folytatjuk)

Ezek a cikkek is érdekelhetik