2018. április 25. szerda, Márk napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Szakellátás Ápolandó tapasztalat (2. rész)

Ápolandó tapasztalat (2. rész)

2012-10-06 07:00 Forrás: Kórház 2012/7-8. -- Radnai Anna
1275
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Társadalmi megbecsülés, megfelelő anyagi feltételek, folyamatos, rugalmas és célorientált képzés teremthetné meg a sikeres ápolói munka, egyben a vonzó életpálya alapjait Magyarországon. Zrínyi Miklóssal, a DE OEC Egészségügyi Főiskolai Karának oktatójával beszélgettünk.

 

Genfben a WHO humánerőforrás-tervezési szervezete csapatában a humánerőforrás-problémák kutatásával és megoldási javaslatok kidolgozásával foglalkozott. Beszélne bővebben azokról az évekről?

– Vizsgálataink során a világon zajló folyamatokat vettük alapul, és azt találtuk, hogy a humánerőforrás-hiánynak több különböző oka is van. Vannak olyan országok, amelyek egyre kevesebbet invesztáltak az utánpótlásképzésbe, tekintettel arra, hogy rendelkeznek azzal a forrással, amellyel megvásárolhatják a munkaerőpiacról a szükséges szakembereket – ilyen részben az Egyesült Államok, Kanada és az Egyesült Királyság, vagy Németország. Ez nem azt jelenti, hogy ezekben az államokban egyáltalán nincs képzés, ám ami megvalósul, az messze elmarad saját igényeiktől. Egy USA-ra vonatkozó előrejelzés szerint – mivel az 50-es években tömegesen születettek a gyerekek – 2025-re közel 800 000 szakdolgozónak kell nyugdíjba vonulnia, az ő helyüket nem tudják ilyen rövid időn belül szakemberekkel pótolni – már csak ezért is huzamosabb ideje ráálltak arra, hogy piaci alapon vásároljanak munkaerőt. A világ más országaiban tudatosan foglalkoznak egészségügyi személyzet képzésével, ezt a tevékenységet iparágként űzik, így tesznek pl. a Fülöp- szigeteken, Malajziában, Indiában és bizonyos afrikai országokban. Kifejezetten külföldre képeznek munkaerőt nagyüzemben – olyan ez, mintha bemennénk egy hatalmas humánerőforrás hipermarketbe, ahol bármilyen szakterületen képzett orvost vagy szakdolgozót meg lehet vásárolni. Emellett létezik még a kölcsönadott munkaerő modellje – ami India fő profilja –, melynek értelmében pl. műtéthez szükséges teljes teamet kölcsönözhetsz, mondjuk két hétre. Mint egy autókölcsönzőben – megmondod, mire van szükséged, leszállítják a személyzetet, majd a munka végeztével a szakemberek távoznak. Amerikában és Kanadában is angolul beszélő munkaerőt keresnek, és Magyarországra is szakemberforrás-országként számítanak. Európán belül is kezd egyre intenzívebbé válni a munkaerő-elmozdulás.

Mi lehet a megoldás?

– Japánban pl. robotápolókat gyártanak, de ez egy sajátos megoldás, nyilván nem működhet a világ minden pontján. Az Unió alapszabálya kimondja, hogy a munkaerőmozgás szabad az európai állampolgárok számára, tehát nem hiszem, hogy a Magyarországon életbe lépett helyhez kötés hosszú távon itthon tartaná az ápolószemélyzetet – ahogyan az orvosokat sem. Feltehetőleg át kell rendezni az egészségügyben az anyagi viszonyokat, és a munkakörülményeken is jelentősen javítani kell. A helyzetet tovább súlyosbítják majd a nyugdíjak körüli problémák, ugyanis az elvándorlásnak kétféle oka létezik: az emberek egyrészt önmagukért vállalnak külföldön munkát, másrészt szeretteik miatt. Különösen az afrikai és az ázsiai országokra volt eddig jellemző, hogy az ottani fiatalok azért mennek külföldre dolgozni, hogy fizetésük egy jelentős részét hazaküldve el tudják tartani a családjukat: megfelelő nyugdíjban nem részesülő szüleiket és adott esetben más családtagokat is. Számíthatunk rá, hogy ez a modell Magyarország esetében is működésbe lép majd. Más országok tudatosan a nyugdíjrendszerüket támogatják a munkaerő-kiáramoltatással. Az egyik megoldás, amelyet korábban a WHO is javasolt, az lehetne, ha limitálnák a munkaerő-vándorlás mértékét, az Egyesült Államok számára javasolták pl., hogy olyan munkavállalói vízumokat adjanak ki, amelyek bizonyos idő után lejárnak. A menedzselt elvándorlás fogalma is napvilágot látott: eszerint az országok számon tartanák elvándorolt állampolgáraikat, és időről-időre megpróbálnák ezeket a szakembereket visszacsábítani az anyaországba. Ezt az ajánlást egy európai központi adatbázis létrehozásával lehetne pl. megvalósítani, amelybe minden diplomázott egészségügyi szakember regisztrálna, az egészségügyi intézmények – vagy a különböző országokban szükséges licenciavizsgákat levezénylő hivatalok – pedig bejelentenék, ha új munkaerőt vesznek fel. Azt sem szabad elfelejteni, hogy míg bizonyos országokban egy adott szakterületen kevés, más országban éppen túl sok szakember van. Európában közös stratégiát építhetnénk pl. az imént említett regisztrációs rendszer alapján, és a munkaerő egy részét át lehetne irányítani különböző országok között.

A menedzselt elvándorlás Magyarország szakember-hiányára azonban csak akkor lehetne megoldás, ha adottak volnának a vonzó körülmények.

– Néhány munkatársammal együtt kutattuk az elvándorlási kedv okait, és azt találtuk, hogy ez nem pénzben mérhető. Döntően a stressz, a létbizonytalanság, a leterheltség, a kiégést okozó körülmények azok, amelyek elől menekülnek a szakemberek. Természetesen a bér terén is szükséges egy olyan szintet biztosítani, amiből tisztességesen és biztonságosan megélnek, de az erkölcsi megbecsülés, a pozitív visszajelzés a társadalom részéről, illetve a munkakörülmények fontosabbak az ezen felül megkereshető összegeknél. Sajnos nálunk ezek az értékek is nagyon hiányoznak, de nem csak Magyarországon van ez így. Az emberi munkaerő értéke mostanáig leáldozóban volt, gondolom, eljön az idő, mikor újra felragyog majd.

Az említett modell, a külföldi piacra irányított szakembergárda kinevelése vagy akár befogadása ugyanakkor teljesen más egészségügyi struktúrát feltételez, mint a Magyarországon most célba vett, egymásra épülő ellátási szintekből álló egészségügy.

– Valóban, nálunk a képzés sem alkalmazkodott eléggé a változásokhoz. A magyar egészségügy erőteljesen kórházcentrikus, nem alapellátás-orientált rendszer, és az ápolóképzés is ennek megfelelően alakul. A nagy kihívás pedig – és nem csak a magyar viszonyok között – az lenne, hogy minél kevesebb embert, minél rövidebb időn keresztül kelljen kórházban ápolni, sokkal jobb volna, ha az öngondozás képességét tanulná meg minél több ember, hogy a krónikus panaszait is az otthoni szakápolás keretein belül tarthassa. Ennek érdekében azonban olyan képzést kellene a szakdolgozók számára biztosítani, amely lehetővé teszi számukra az önálló munkavégzést. A képzés azonban már csak azért sem ilyen, mert nem létezik a felvevőpiac sem – az alapellátás területén nem alkalmazzák a háziorvos mellett a jó, kompetens szakembereket, akikre pedig szükség volna. Nyugat-Európában ez nem így működik, ott a lakossági igényhez igazítják a szakdolgozók kompetenciáját, amelyet pedig a képzés során töltenek fel tartalommal.

Koppenhágai WHO-s munkája során milyen tapasztalatokat szerzett?

– Ami a legérdekesebb volt, hogy az Egyesült Királyság területén dolgoznak olyan ápolók és szülésznők, akik eredményesen be tudnak tölteni bizonyos orvosi munkaköröket is. Ennek oka, hogy az ottani szakemberek felismerték: nem tudják az orvoshiányt a külföldről érkező orvosok bevándorlásával teljesen megoldani, ezért az ott dolgozó ápolók közül kell egy réteget olyan szakmai képzésben részesíteni, hogy bizonyos orvosi kompetenciákat is rájuk lehessen ruházni. A háziorvosok feladatkörét 90%-ban el tudja látni egy ilyen képzettséggel rendelkező szakápoló – a betegek legnagyobb elégedettségére. Ilyen képzésekre nálunk is szükség volna. Híve vagyok az általános képzésnek is – egy éven keresztül. Ezt követően azonban el kell dönteni, hogy a magyar egészségügyben milyen szinteken, milyen képzettségű szakemberekre van szükség, és ennek megfelelően kell a továbbtanulásra motiválni a fiatalokat. Az elvándorlás egyik legjelentősebb oka az álláshiány – hiszen feleslegesen képezünk olyan szintű ápolókat, akik vagy nem találnak munkát, vagy nem dolgozhatnak megérdemelt kompetenciájuknak megfelelően. A másik fő irány, amit Koppenhágában kidolgoztunk, az a már említett „családgondozó ápoló” szakma képzésének és kompetenciakörének kidolgozása. Óriási igény lenne az otthoni, és közösségi gondozás térhódítására, erre azonban az OEP nem biztosít elegendő forrást. Magyarországon 300 magáncég foglalkozik otthoni szakápolással, Hollandiában pl. két ilyen vállalkozás működik – és nem azért, mert ott kisebb az igény erre az ellátási formára.

Zárszó?

– Örök optimista vagyok, bízom benne, hogy nem egy óriási humánerőforrás-katasztrófa szembesíti a társadalmat azzal, hogy a dolgokat a helyükön kellene kezelni. Akik emberekkel dolgoznak, azoknak kiemelt anyagi és erkölcsi megbecsültség járna. Az emberek gondozására irányuló munka értéke felbecsülhetetlen – legyen az óvónői, tanítói, ápolói, orvosi vagy egyéb feladat. Van egy reklámszlogen: „... és minden más megfizethetetlen...” Szeretném látni, hogy ezt a klipet valaki az orvosokra és az ápolókra vonatkozóan is elkészíti: „Amit ők csinálnak, az neked megfizethetetlen!”

Ezek a cikkek is érdekelhetik

Kulcsszavak

otthonápolás , ápoló , ápolás ,