2018. április 25. szerda, Márk napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Szakellátás Ápolandó tapasztalat (1. rész)

Ápolandó tapasztalat (1. rész)

2012-10-05 07:37 Forrás: Kórház 2012/7-8. -- Radnai Anna
1944
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Társadalmi megbecsülés, megfelelő anyagi feltételek, folyamatos, rugalmas és célorientált képzés teremthetné meg a sikeres ápolói munka, egyben a vonzó életpálya alapjait Magyarországon. Zrínyi Miklóssal, a DE OEC Egészségügyi Főiskolai Karának oktatójával beszélgettünk.

Ön az ápolói szakma avatott szakértője, az Egyesült Államokban, mikor doktori képzésben tanult, ápolásból szerzett PhD-t, és a WHO színeiben is szerepet vállalt ápolókkal és szakdolgozókkal kapcsolatos projektekben. Hogyan alakult pályája a kezdetektől?

1994-ben a Hajnal Imre Főiskolai Karon végeztem diplomás ápolóként. Ezt követően egy évig a Nephrocentrum Alapítványnál vettem részt hemodializált betegek kezelésében, ott szereztem szakmai gyakorlatot. 1995-ben felvettek Cleveland-ben a Case Western Reserve University Ápolástudományi Karára, ott doktori hallgatóként tanultam 1999-ig, PhD fokozatom kézhezvétele után hazajöttem. Rövid időre állást vállaltam a Teva gyógyszercégnél, majd 2001-ben a WHO koppenhágai irodájában lettem tudományos tanácsadó. Az „ápolás és szülésznőség” munkacsoport tagjaként az volt a feladatom, hogy meghatározzam azokat a hivatalosan is elfogadható hatékonysági mutatókat, amelyek segítségével az ápolók által végzett munka szakmai eredményessége pontosan mérhető. Kiterjedt kutatásokat végeztünk, és hatalmas adatbázist építettünk a témában. A munkacsoportunk vezetőjének emellett volt egy elképzelése, melynek megvalósulása érdekében szintén sokat dolgoztunk: szerettük volna Európa-szerte bevezetni a family nurse – családgondozó ápoló – szakmát. A szakma képviselője egy közösségi ápoló személyzet lett volna, aki a család minden tagját képes ellátni – a három generáció problémáit felmérni és ellátni a kompetenciakörébe tartozó feladatokat. Sajnos ez így nem valósult meg. Ezután megint két évet a Tevánál dolgoztam, majd 2002–2005-ig a WHO genfi központjában, a humánerőforrás-tervezési szervezeti egységnél vállaltam munkát. A már akkor kialakulófélben lévő ápolói és szakdolgozói humánerőforrás-krízisre próbáltunk megoldásokat találni a különböző tagországok számára – ajánlásokat fogalmaztunk meg, hogy miként lehetne kezelni ezt a helyzetet, globális stratégiát dolgoztunk ki, mely 2006-ban meg is jelent a WHO éves jelentését tartalmazó kiadványban. Jelenleg a DEOEC Egészségügyi Főiskolai Karán oktatok a mesterképzésben, főként kutatásmódszertant és statisztikai elemzést.

Mennyire nyitottak ezekre a tantárgyakra a végzős szakápolók?

Egyrészt ezek a tantárgyak a kötelező képzés részei, másrészt a mesterképzésre általában már a fejlesztések iránt valamilyen szinten elhivatottak jelentkeznek, akiket a kutatás is érdekel. A gond inkább az, hogy Magyarországon hiányoznak az anyagi feltételek, az elméleti tudás nehezen ültethető át a gyakorlatba. Amerikában ez másként van. Ezeknek a tárgyaknak az intellektuális színvonala is magasabb szinten áll, és komoly infrastruktúrát is rendelnek e mögé. Míg ott a kutatás ezen az ápolói területen is professzionális szakma, itthon ahhoz képest csupán hobbiszinten űzhető.

Milyen egyéb különbségeket vagy akár hasonlóságokat figyelt meg a két ország mesterszintű képzésében?

Az egyik legjelentősebb különbség, hogy Amerikában valahol az 50-es évek tájékán már elfogadták a döntéshozók, a szakma és a társadalom, hogy az ápolás nem kizárólag gyakorlati szakma, hanem önálló tudományág – erre a rangra emelték, és így is kezelik. A Nemzeti Egészségkutató Intézetben külön terület foglalkozik a szakmával, és egy-egy érdekes, erre a területre specializált kutatás számára nem nehéz anyagi hátteret is biztosítani. A másik nagy különbség a kritikus tömeg. Az Egyesült Államokban az elmúlt 50–60 évben tudatosan dolgoztak azért, hogy megfelelő számú szakembert képezzenek ki bizonyos feladatokra, ezek a szakemberek ma rendelkezésre állnak, és az utánpótlásuk is megoldott. Nálunk sajnos nincs olyan generáció, amely a kutatási profilt képviselné ezen a területen, tehát nincs is, aki átadná az ifjúságnak a tudást – még ha lennének is olyan fiatalok, akik ezen a téren kívánnak ismereteket szerezni és tevékenykedni. A különbség egyébként abban is mérhető, hogy bár nálunk is napvilágot lát egy-egy oktató kiadvány, a tudásfelhalmozás messze nem olyan mértékű, mint amilyen Amerikában, ahol évente-kétévente majdnem minden tankönyvet újra írnak. Erre éppen az elvégzett hatalmas mennyiségű kutatás alapján van lehetőségük, leírják a gyakorlati tapasztalatokat. Ehhez itthon szellemi és anyagi kapacitások kellenének.

Milyen irányban halad az ápolás fejlesztése a tengeren túl – inkább az általános tudás vagy az orvosi szakterületeken minél mélyebbre ható tudás felé orientálódik a képzés?

Valóban, az ápolásban is leképezik az orvoslás profiljait, ettől nem nagyon lehet eltérni: szakmai specialitások vannak, és ehhez az ápolásban is alkalmazkodni kell. A kutatások is ebbe az irányba mutatnak. Az ápolásban ugyanakkor a folyamatok a szakma teljes egészét tekintve is több szinten zajlanak, általános jellegű kutatásokat is végeznek a szakemberek. Egy példával megvilágítva: a szakosodás olyan szintű náluk, hogy már a génterápiával foglalkozó szakorvoslásban is zajlanak anyagilag támogatott kutatások, melyek a szakterülethez kötődő ápolási feladatok ellátását a lehető legmagasabb szintre emelhetik a gyakorlatban. Emellett általános ápolói témájú kutatások is futnak, pl. a minőségügyi rendszerhez kötődően. A terület egyik legelismertebb kutatója, Linda Aiken, a Philadelphiai Egyetem professzora, aki azt vizsgálta, hogy egy adott képzettségű ápolóra hány beteg ellátása hárulhat optimálisan. A minimumlétszám lényeges kritérium az ápolás minőségét és sikerességét tekintve. Munkájának hatására számos ország több kórházában meghatározták, hogy bizonyos szakterületeken öt betegnél több személy nem juthat egy ápolóra, másként ugyanis a kutatások eredménye szerint nagyobb a kockázata a szövődményeknek, a fertőzéseknek, a baleseteknek, és nem utolsó sorban a halálozásnak. Számszerűen kimutatták, hogy minden egyes, a maximálisan ellátható betegszámon felül eső páciens 27 %-kal növeli a nem kívánt események kockázatát.

Az említett amerikai viszonyokhoz képest Magyarországon köztudottan súlyos szakemberhiánnyal küzd az ápolói szakma, és az utánpótlás sem biztosított. Az elsőként említhető pénzhiány mellett milyen egyéb okai lehetnek még a hazai állapotoknak?

Valóban az egyik legsúlyosabb ok a pénzhiány. Az Egyesült Államokban jelenleg az aneszteziológiai szakápoló a legnagyobb hiányszakma. Mivel a gond súlyos méreteket öltött, a for profit működő kórházakban ma már évi 180 000 dolláros fizetésért keresnek ilyen szakembereket. A magyar szakápolók fizetése nyomába sem ér ennek az összegnek, de ez a díjazás még az amerikai viszonyokhoz képest is magas: a tengeren túl egy háziorvos évi 150 000 dollárt, egy gyermekorvos 250 000 dollárt keres. Az óriási igényhez tehát hatalmas megbecsültséget rendelnek a probléma megoldása érdekében. Magyarországon és általában Európában szabályozott az egészségügyi piac, nem lehet a bérekkel manipulálni, még akkor sem, ha hiánygazdaság alakult ki. A szakember-elvándorlásnak ez az egyik legfontosabb oka, az emberek keresik a jobb megélhetés lehetőségét. Emellett tény, hogy az erkölcsi megbecsültség is rengeteget számít. A harmadik fontos szempont a kompetencia kérdésköre. Magyarországon a négy éves ápolói képzés során elsajátított tudásnak mindössze ha a felét tudják az ápolók a gyakorlatban is hasznosítani – nincs a tudásukhoz rendelt kompetenciakörük. Ezzel szemben pl. Angliában – ugyan limitált mértékben –, de gyógyszereket is felírhat az az ápoló, aki ennek megfelelő vizsgát tett. Hazánkban nemrég botrány tört ki abból, hogy a diplomás ápolók nem köthetnének be infúziót, annak ellenére, hogy ezt a tevékenységet képzésük során kötelező jelleggel megtanulják elvégezni. A világ másik felében az ápolók önálló munkát végezhetnek, és ez önmagában vonzó a képesítést szerzett szakemberek számára, a magas fizetésen túl is. Ezen a ponton visszakanyarodhatunk a társadalmi megbecsültség kérdésköréhez is, hiszen minél önállóbban dolgozik egy szakma, annál nagyobb megbecsültségnek örvend. Az orvosról elhisszük, hogy meg tud bennünket gyógyítani, kompetenciáját fontos értéknek tekintjük, és ezt ki is akarjuk fejezni valamilyen megbecsülés formájában. Ha azonban egy szakembernek nincs kompetenciája, arról a társadalom is elhiszi, hogy nem tud semmit nyújtani. Ez egy nagyon rossz spirál, melyből remélem, előbb-utóbb kitör majd a szakma, de az biztos, hogy ehhez még évtizedek szükségesek.

 

(Folytatjuk)

Ezek a cikkek is érdekelhetik

Kulcsszavak

ápolás , ápoló , otthonápolás ,