2018. április 25. szerda, Márk napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré Mindig az egész embert látta a betegben

Mindig az egész embert látta a betegben

2013-09-19 07:29 Forrás: Kórház 2013/7-8. -- Bene Zsolt
1444
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Riskó Tibor, aki 1952–65 között a budapesti Fodor József Tbc Gyógyintézet igazgató főorvosa volt, 1976 és 1984 között az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet ortopédia osztályát vezette. Az iskolateremtő professzor idén 90 éves, róla beszélgettünk egykori tanítványával, későbbi utódjával, dr. Lakatos Tamással, a Budai Irgalmasrendi Kórház ortopédia osztályának osztályvezető főorvosával.

Hogyan ismerte meg Riskó Tibor professzort?

– Különleges volt az első találkozásunk, mert – mivel elsőre nem vettek fel az egyetemre – először nem orvosként, hanem műtőssegédként kerültem a professzor úr osztályára, a Korányi TBC kórházba. Felvételemkor – a rá jellemző módon – rendkívül röviden és egyértelműen fogalmazta meg leendő feladataimat. Az ott töltött idő alatt az ortopédia olyan mélységét ismertem meg, melyre nem biztos, hogy bárhol máshol alkalmam nyílt volna. Ugyanis az osztályon az akkori ortopédia teljes vertikumát művelték, beleértve olyan területeket is, mint a gerincsebészet – annak teljessége: a nyak-, a torakális és a lumbális gerincszakasznak a műtétei –, a gerinckorrekciós műtétek (a deformitásokat is beleértve). Ezt abban az időben ortopéd osztályon sehol másutt az országban nem végezték. Az osztályt vezetőjének orvosi gondolkodása és mentalitása uralta. Egy betegközpontú csapat tagjaként olyan tevékenységet, szervezést, fegyelmezett munkát láthattam, amit Riskó professzor egyénisége határozott meg. Egész életemre kihat az az egy év, amit ott töltöttem.

Mikor került újra szakmai kapcsolatba pályafutása során a professzorral – immár orvosként?

– Aztán elvégeztem az egyetemet, és az utolsó évben nagy dilemmám volt, hogy milyen szakmát válasszak: a patológia és a sebészet között ingadoztam. Azzal a céllal, hogy a patológiai ismeretek birtokában művelhessem a majdan választott manuális szakmát. Ezért beszélgetést kértem a professzortól, hogy segítsen a döntésemben. Akkor már az ORFI-ban dolgozott, és tanszékvezető egyetemi tanár volt. Mégis, szinte azonnal fogadott, és közel egy órát beszélgethettem vele. Úgy vélte, ha a patológiát választom, akkor rögös út áll majd előttem, és egyáltalán nem biztos, hogy a végén manuális ember lesz belőlem. Abban a szerencsében volt részem, hogy állást kaptam a HIETE-re, a patológiára, Juhász professzorhoz. Juhász professzor úr abban az időben csontdaganatokkal is fogalakozott, és nemzetközileg elismert szaktekintélynek számított e tárgykörben. Riskó professzor azt üzente, hogy értesítsem, ha megszereztem a szakvizsgámat. Annak letétele után így is tettem, és pár hónap után maga mellé vett. Mindazt, amit az első évben műtőssegédként tapasztaltam, most kezdő orvosként élhettem újra. Összesen négy esztendőt dolgoztunk együtt, mert ő tudatosan leköszönt a tanszékvezetői katedráról, és nyugállományba vonult. Ezt sokan sajnáltuk, bár tanítványa, Udvarhelyi professzor folytatta tovább a tanszékvezetést, és így az általa folytatott iskola nem szakadt meg. A magyar ortopédiának az egyik legmeghatározóbb szakmai műhelye és tanszéke volt abban az időben.

Hogyan vezette a professzor az osztályt?

– Konzekvensen és nagyon egyértelműen számon kérte tőlünk az orvosi tevékenységet, a szakmai tudást. Elvárta, hogy folyamatosan képezzük magunkat. A fokozatosság elvét vallotta: fiatal, kezdő kollégára nem bízott bonyolult és nehéz feladatot, tudván, hogy ha az illető, ha kudarcot vall, akkor az negatívan befolyásolhatja a későbbi pályáját. Ehelyett azt a gyakorlatot folytatta, hogy a tanítványai nagyon sokat asszisztáltak neki, és az ebből fakadó tanulás – az elméleti tudással kiegészítve – rutint, biztonságot alakított ki a számukra. A reggeli megbeszélgetések alkalmával szabad vita volt a beteg kezelési lehetőségeiről, és ekkor bárki elmondhatta a véleményét. Még az is előfordulhatott, hogy egy kolléga ellentmondjon a professzor elképzelésének. Úgy tartotta, hogy a vita mindig érv az érvvel szemben, egészen addig, amíg konszenzusra nem jutunk az adott kérdésben. Azonban soha nem szabad a vitának veszekedésbe torkollnia, hiszen abban már érzelmek nyilvánulnak meg – azoknak viszont nem szabad befolyásolniuk, hogy másnap mi történjen a beteggel. Amikor eldőlt a kezelési irány, mindenkinek tartania kellett magát az elfogadott kezelési tervhez, attól kizárólag akkor lehetett eltérni, ha egy újabb megbeszélésen eldöntöttük, hogy a terápia következtében mégsem jó irányba halad a beteg sorsa. Ezek az egyeztetések élményszámba mentek, mert az ember könyv nélkül tanulta a szakmát, a gyakorlatból leszűrt ismeretek alapján sajátíthatta el azon magas szintű eljárásokat, melyeket később a pályája során lehetősége nyílt alkalmaznia.

Fűződik-e Riskó Tibor nevéhez egyfajta szakmai paradigmaváltás?

– Igen, felismerte a reumasebészet jelentőségét, és ennek gyakorlatát ő vezette be Magyarországon. Ehhez tanulmányútra utazott Heinolába (Finnország), és a tapasztalatai alapján meghonosította az ORFI-ban a Heinola-modellt. Majd mindezt – mint az Orvostovábbképző Intézet tanszékvezető egyetemi tanára – megfelelő módon terjesztette is a kollégái körében: ismertette, hogy a reumasebészet szempontjából melyek azok az alapvető kritériumok, amely alapján egy rheumatoid arthritises beteget ortopédsebészetileg gyógyítani kell és lehet.

Milyen speciális képességei voltak, amelyek túlmutattak egy, a munkáját jól ellátó orvosvezetőn?

– Az egész embert látta a betegben. Olyan magas szintű klinikai tudással rendelkező orvos volt, aki az egészségügyi szervezésben is érvényesíteni tudta azt, amit a klinikumban, a betegágy mellett megszerzett tapasztalatok szempontjából át kellett adni. Tisztában volt azzal, hogy ha az országban elsőként bevezettünk egy új kezelési eljárást, és az a betegeknél bevált, akkor erről a tevékenységről már nagyobb távlatokban lehet és kell gondolkodni, ha azt szeretnénk, hogy ez általánosan elterjedjen. Ezért képes volt arra, hogy a tapasztalatokat leszűrve, egészségügyi szervezőként érvényesítse az osztályon szerzett eredményes gyakorlatot. Számos kezdeményezése hasznosult így viszonylag gyorsan, országos szinten is. Jó példa erre életpályájának első szakaszából az extrapulmonális tbc-ellátás megszervezése, gondozása. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy mivel a hosszú lefolyású betegség miatt a fiatalemberek hátránnyal indultak az életben, ezért Műszerészképző Tanműhelyt alapított az intézmény falain belül, hogy a gyógyultak úgy kerüljenek ki, hogy egyúttal már szakma is legyen a kezükben, ez által munkaképes emberként folytathassák az életüket. Itt készítették el például az első hazai sorozatgyártású könnyített kerekesszékeket.

Miként idézné fel Riskó professzor személyiségét?

– Annyira gazdag az élményanyagom a professzorról, hogy ha visszagondolok, mennyi mindent tett, sok időt venne igénybe valamennyit elmondanom. Közéleti emberként is meghatározó volt. Egyetlen dolgot említek: felismerte, hogy az orvostársadalomban, még szűkebben, az ortopéd szakmán belül szükség lenne arra, hogy jobban odafigyeljünk egymás munkájára és nagyobb önbecsülésünk legyen, ennek érdekében létrehozta a Dollinger-emlékbizottságot és a Dollinger-emlékérmet. Dollinger Gyula olyan egyénisége volt a szakmánknak, aki a sebészet szinte minden területét művelte – 1889-ben került szintén ide, az Irgalmasrendi Kórházba. Riskó professzor úgy vélte, ha mi ortopédorvosok figyelemmel kísérjük és értékeljük egymás tevékenységét, s ennek rangot adunk, akkor azzal egy szakmai fejlődést is elindítunk.

A professzor magánéletéről mennyit tudtak a kollégái?

– Arról csak ritkán beszélt, egy beszélgetés során említette, hogy bár négy gyermeke van, mégis ötöt neveltek fel feleségével. „Hogyhogy”, kérdeztem? „Tudod, a keresztlányomnak meghaltak a szülei, természetes volt, hogy magunkhoz vesszük.” Jellemző volt rá az emberi odafigyelés még a mindennapok apró dolgaira is – ennek mi a betegágynál nap mint nap részesei lehettünk. Nyugdíjasként is aktív maradt: weboldalt üzemeltet, írásai jelennek meg, a többi között orvosi filozófiával foglalkozik. Ilyen széles látókörű és mély érzelmű humánus emberrel ritkán találkozik az ember élete folyamán. Anekdotaként keringett az intézményben – magam még nem voltam itt, amikor ez történt –, hogy egy hátrányos helyzetű, szerencsétlen sorsú gyermeket senki nem látogatott meg karácsony alkalmával. Az „öreg” bejött aznap, és egy hatalmas nagy karácsonyi ajándékot tett az alvó gyermek ágya mellé, majd csendesen kiment.

Ezek a cikkek is érdekelhetik