2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré META-viták a köz érdekében

META-viták a köz érdekében

2011-09-18 07:05 Forrás: EGSZ 2007/4. -- Dr. Szepesi András, Bene Zsolt, Radnai Anna
2064
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Orvos-közgazdászként nemzetközi elismertséget szerzett dr. Kaló Zoltán. Hivatása iránti elkötelezettségének és szakmai tapasztalatainak fórumot teremtve barátaival és kollégáival megalapította a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaságot (META).

Kaló Zoltán szakmai életének egyik legfontosabb elve az őszinte véleménynyilvánítás, melyet a Szepesi Andrással folytatott, egészségügyi és szociális gazdasági kérdéseket feszegető eszmecserében is híven követett. A beszélgetés ugyan még 2007-ben készült, de ma éppúgy érdekes, ezért döntöttünk úgy, megosztjuk olvasóinkkal.

 

– Hogyan alakult ki a két tudomány iránti elkötelezettsége?
– Édesanyám tanár, édesapám orvos. Édesanyám szerette volna, ha az orvosi pályát választom, ezért az érettségit követően inkább a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemre mentem. A közgáz második évében jelentkeztem a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre is. A két egyetemet párhuzamosan végeztem, de mivel a közgázt kezdtem hamarabb, így lettem közgazdász lelkületű orvos-közgazdász. Az orvosi egyetem megkezdése után vált világossá számomra, hogy leginkább az egészségügy gazdasági vetülete érdekel. Akkoriban még kevesebben foglalkoztak ezzel a témával, mint napjainkban. Pályám kezdetén két fő mesterem volt: Orosz Éva és Bodrogi József. Napjainkban újra munkakapcsolatban állok mindkettőjükkel.

– Karriertörténetének minden állomásán ragaszkodott a két tudomány ötvözött gyakorlatához. Nehéz volt a pályakezdés?
– Magyarországon nem volt egyszerű dupla képesítésemet kamatoztatni, ám a Népegészségügyi Program keretében egyéves yorki ösztöndíjat kaptam, ahol összekapcsolhattam az orvostudományi és közgazdász alapképzettségemet egy mesterképzés keretében (1995–1996). Hazatérésem után tanítani kezdtem, emellett azonban gyakorlati megközelítésű kutatási programokban is részt kívántam venni. A gyógyszeripart fedeztem fel olyan területként, amelyben a tudományos bizonyítékoknak a közgazdaságtani vetületére is szükség van, és ahol nem utolsósorban az ilyen irányú szakértelem mellé készek voltak infrastruktúrát is biztosítani. Szakértőként az egészségügyi törvény létrehozásában és még számos egyéb egészségpolitikai projektben is részt vettem – az egészségügyi rendszerek elemzésével, regionális forráselosztással – pár év után napjainkban újra jelentőséget kapó feladattal foglalkoztam.

– A gyógyszeriparban milyen szerepet vállalt?
– Egy ideig egészségügyi technológiák értékelésével foglalkoztam a Novartis magyar leányvállalatánál, majd felkérést kaptam a cég svájci központjából, ahová ritkán hívnak hazánkhoz hasonló országból munkatársat, viszont éppen a dupla végzettségemre – orvosi ismeretekkel rendelkező egészségügyi közgazdászra – volt szükségük. Globális költség-hatékonysági vizsgálatokkal, regiszterelemzésekkel és stratégiai árképzéssel foglalkoztam. Feladataim közé tartozott meghatározni, hogy mennyi legyen a Novartis készítményeinek ára az Amerikai Egyesült Államokban vagy Németországban. Érdekes, Magyarországon hozzáférhetetlen tapasztalatokkal gazdagodtam a svájci cégnél. Az ott töltött éveknek köszönhetően tudom, milyen szempontok alapján dől el egy originális készítmény piaci ára.

– Néhány évnyi sikeres munka után azonban visszaköltözött Magyarországra.
– Családi okok miatt költöztem haza – financiális és racionális érvek ellenére. Szívesen hasznosítottam volna tapasztalataimat a közszféra érdekében, de végül elvállaltam az orvosigazgatói állást a Novartisnál. Kíváncsi voltam, képes vagyok-e megbirkózni egy nagyobb szervezet vezetésével is. A kérdést megválaszoltam magamnak, ám az igényeimnek megfelelő szakmai kihívást nem találtam e munkakörben.

– Milyen jellegű kihívásokra vágyott?
– Magyarország kiváló helyszín a helyi hozzáadott értéket és szabadalmakat teremtő egészségügyi kutatás-fejlesztésre. Az ország ilyen irányú adottságait azonban nincs mód kihasználni, és a kutatás-fejlesztés iránt maximálisan elkötelezett emberként engem ez nagyon zavar. Számos olyan külföldön aktív kutatót ismerek, akik bár szeretnének, lehetőség híján mégsem tudnak hazajönni. A szegedi Biopolis-programban eredetileg megvolt a lehetőség arra, hogy a közfinanszírozott egészségügyi ellátást és oktatást a térítéses ellátással, és egy kutatás-fejlesztési tudományos központtal gazdaságilag és szervezetileg is egyben kezeljük egy köztulajdonban lévő egyetemi egység keretein belül. A szervezet vállalatszerűen működött volna, és a munkában kellő létszámú kutató vett részt ahhoz, hogy nagy ipari partnert is bevonhassunk a folyamatba. Az egyetem ajánlott egy tanszéket, hogy az oktatási feladatok mellett korábbi ipari és vezetői tapasztalataimmal támogassam a Biopolis megvalósulását. Sajnos az egységes megvalósítás helyett apró részekre szabdalták az elképzelést: a köztulajdonban lévő klinikai központ valószínűleg részlegesen privatizálva, önálló gazdasági társaság formájában fog működni, a kutatás-fejlesztési központot pedig ingatlanfejlesztők fogják birtokolni. A térítéses betegellátásra az egyetemi Klinikai Központ tulajdonában létrehozott szervezetet nem engedték beindítani. Végül megköszöntem a lehetőséget, és visszamondtam a megbízást. Mivel a szegedi projekt nem valósulhat meg az elképzeléseink szerint, ezért inkább egy másik tervet valósítunk meg, beindítjuk az egészségpolitikai és egészség-gazdaságtani ismeretek posztgraduális képzését, melyről tulajdonképpen 1996-ban kezdtünk el együtt gondolkodni korábbi tanítómestereimmel.

– Milyen alapokra építették a képzést?
– Az ELTE Társadalomtudományi Karához tartozó Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontot Orosz Éva vezeti. Itt főállású munkakört vállaltam. Idén szeptemberben indult az egyéves gyógyszerpolitika-gyógyszergazdaságtan képzésünk, melynek egyik fő tananyaga a költség-hatékonysági modellezések gyakorlatának elsajátítása. Magyarországon kevesen rendelkeznek még ezzel a tudással. 2008 szeptemberétől tervezzük a kétéves mesterképzés beindítását, melynek folyamatban van az akkreditációja. Az oktatási programok miatt sokunk karriert váltott – Orosz Évát részben ezen munka csábította haza az OECD-től, én többek között ezért léptem ki a versenyszférából. Sikereink alapja az a szellemi közeg, melyet Orosz Éva épített fel maga körül, és az a tény, hogy képes anélkül támogatni a fiatal tehetségeket, hogy elkötelezettséget várna cserébe.

– A tudományos tartalom tekintetében hogyan jellemezné a kettejük közti munkamegosztást?
– A makro- és a mikroszféra elkülönítésében a legszembetűnőbb: Éva a makro-kérdésekben nyilatkozik, én tudatosan a mikro-szinten vagyok aktívabb. Egymás munkáit – Bodrogi Józseffel, Varga Piroskával együtt – szüntelenül figyelemmel kísérjük, ha kell, kritizáljuk. Ebből a szempontból egyetemi tevékenységünk nagyon hasonlít a META-gyűlésekhez.

– Milyen tapasztalatok hatására fogalmazódott meg önben a META szükségessége?
– A 90-es évek közepén az ELTE keretein belül egy kis fórum jött létre. Orosz Éva egy-egy találkozóra kb. tíz fiatalt hívott meg, akik bemutatták a saját anyagaikat, aztán közösen beszéltük át őket. Ilyen téma volt például a Bondár Évával közös kötetben, a regionális forráselosztásról megjelent anyagunk, melyről Csaba Iván adott meglehetősen kemény opponensi véleményt. Ettől azonban lényegesen javult a késznek gondolt anyag. A META-t a szabadszellemű, egymást fejlesztő szakmai viták éltetésére és továbbfejlesztésére Dózsa Csaba kollégámmal-barátommal és még öt másik szakemberrel alapítottuk. Amikor 2002-ben hazajöttem külföldről, azt tapasztaltam, hogy a különböző részterületeken dolgozó szakemberek nem beszélnek egymással a hivatalos és tudományos munkáikról, még akkor sem, ha a magánéletben baráti viszony van közöttük. Pedig szükség lenne a hazai egészség-gazdaságtan sorsát és gyakorlati alkalmazásait meghatározó emberek kritikus vitáira, hogy az általuk elkészített anyagok ezáltal megtisztulási folyamaton mehessenek keresztül, hogy együtt tökéletesíthessük egymás munkáját. Egy anyag – különösen egy radikális elhatározás – tele van elvarratlan szálakkal, melyeket az ilyen viták során lehet tisztázni. Másrészt, ha kizárólag a magunk feladataival foglalkozunk, nem tudunk fejlődni. A META-tagok saját területeiken nemzetközi szinten is erős színvonalat képviselnek. Innen a továbbfejlődés egyik lehetősége, hogy a horizontot tágítjuk – minél több szakterületbe látunk bele, annál több ötletünk lesz a sajátunkban is. A kapcsolódási felületek adják magukat. A META megalakításával tehát két fő célunk volt: hogy javítsuk anyagainkat egy nem feltétlenül megegyezésre törekvő, ám őszintén véleményt formáló vitában, melynek során az anyag szerzője lehetőséget kap a tökéletesítésre, és a vitában részt vevő többi szakember is tanulhat.

– Milyen elvek mentén működik a szervezet?
– Alapelvünk, hogy META-tagsága okán senki nem kereshet pénzt, és nem kaphat pozíciókat különböző bizottságokban. Szervezetünk nem delegál tagokat például a biztosítási reform bevezetéséhez, mert nem biztos, hogy a jelen helyzetben bárki a tagság egyöntetű véleményét tudja képviselni. Egységes álláspontot kizárólag módszertani kérdésekben nyilvánítunk, például, miként alakítsuk át a költség-hatékonysági irányelvet. Az egészségfinanszírozási rendszer minősítését azonban egyikünk sem kommentálhatja a META nevében, hiszen mindannyiunknak megvan a főállásból adódó érdekrendszere, mely esetleg befolyásolná nyilatkozatunkat ilyen és ehhez hasonló kérdésekben. Nem szeretnénk, hogy szervezetünk elveszítse összetartó erejét és különböző lobbik színterévé váljon.

– Hány tagot számlál a közösség?
– Ötven fő körüli, de a META-tagság nélkül is nyitott, bárki eljöhet a gyűlésekre, feliratkozhat a levelező-listára. Mintegy százötven fős társaság vesz részt több-kevesebb rendszerességgel a találkozóinkon. Ha elérhető lesz a honlapunk, talán többen csatlakoznak hozzánk hivatalosan is, mert a rendezvényeinkről kizárólag az internetes felületen lehet majd értesülni, meghívót csak a tagoknak fogunk küldeni. A tagság egyébként semmi előnnyel nem jár, csak azt jelenti, hogy valaki 4000 forinttal fejezi ki a szervezet iránti elkötelezettségét, szimpátiáját.

– Az egészség-gazdaságtani döntések kapcsán Magyarországon legfőképp politikusokat és még néhány, a szokásjog vagy a jogszabály alapján felkért szervezet képviselőit halljuk nyilatkozni. Hiányoznak a tudományosan megalapozott, szakértői vélemények, a nemzetközi gyakorlat ismerete, ismertetése. Nem gondolja, hogy a META-nak hivatása az ország jövőkészítő közéletét befolyásolni?
– Egyetértek a felvetéssel. A szervezet fejlődésére hatással van ez a probléma. Jelenleg indirekt módon, ám aktívan viszonyulunk hozzá. Tudatosan választunk azokról a területekről témákat, ahol úgy érezzük, hogy META-ként hozzá kell tennünk valamit az adott elképzeléshez. Legutóbb a Nemzeti Fejlesztési Terv kapcsán mondtuk ki, hogy az elképzelésekből hiányoljuk az egészségügyi kutatás-fejlesztés és iparpolitika szempontjait. A META megalakulása utáni első években döntéshozók, államtitkárok is jártak a gyűléseinkre, így megvolt rá a lehetőségünk, hogy a kellő időben a kellő emberhez is eljuttassuk szakértői véleményünket. Mára a tűzvonalban álló emberek kikoptak, nem szeretik hallani a kritikát, de reménykedem benne, hogy idővel újra megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Ezekben a változó időkben az sem kizárt, hogy a gyűléseinken rendszeresen megjelenő szakemberek közül kerülnek ki a következő döntéshozók. Ebben az esetben ők már olyan impulzust kaptak a META-vitákon, amelyet jó esetben képesek a köz érdekébe állítani. Opponensnek vagy a konferenciánkon üléselnöknek is nem egy esetben kizárólag azért kértük fel az adott témában kompetens személyt, hogy kénytelen legyen megismerni a munkájába vágó szakértői anyagainkat, végighallgatni a javító és mélyítő eszmecseréket. A szakértők hiánya a közélet publikus és/vagy befolyásos szintjeiről ugyanakkor nem véletlen. Az igazi tudással és tapasztalattal bíró emberek szívesebben maradnak a rendszeren kívül, mert nem akarják leamortizálni felhalmozott tudásukat a politikai erőtérben.

– Ha mégis elhatároznák magukat, mennyire volna lehetőség a döntéshozatal szintjén képviselni a szakértői véleményt?
– Magyarországon jelenleg sajnos nem a szakértelem kelendő – politikai döntések végrehajtására alkalmas embereket keresnek. Sokunkban nagy a tenni akarás, csak azt érezzük, hogy a döntéshozók szerint nem erre van szükség. Sosem vállalnék olyan anyagot vagy nyilatkozatot, amelyet nem a legjobb tudásom szerint dolgoztam ki. Amit elkészítek, azt húsz év múlva is büszkén vállalom, és amit pár év múlva szégyellnem kéne, inkább el sem vállalom. Nemzetközileg elismert, itthon ehhez képest mellőzött vagyok, de megtalálom a módját, hogy amíg Magyarországon vagyok, a hozzáférhető módszerekkel valóban hasznossá tegyem magam. Függetlenségemet a folyamatosan érkező nemzetközi felkéréseknek eleget téve tudom megtartani.

– Személy szerint elegendőnek érzi a szakmapolitika befolyásolására választott indirekt módszert?
– Gondolkozom rajta, hogyan lehetnénk még markánsabban jelen. Felmerült bennünk, hogy pusztán a szükségszerűség miatt szakítsunk az eddigi gyakorlattal, és ne utasítsunk vissza bizonyos felkéréseket. A META rengeteget fejlődött az utóbbi időben, egyre inkább véleményformálóvá válik. Mi is érezzük, hogy érdemes lenne hangosabban hallatni a hangunkat valamennyi aktuális kérdésben, ám mindezt kizárólag úgy tudom elképzelni, ha a szervezet mindeközben sértetlen marad, vagy csak kicsit sérül. Nehéz egyensúlyt találni. Elsődleges célunk továbbra is az, hogy a META szervezete megmaradjon érdekmentes szakértői fórumnak, ahol az ipari, az akadémiai és a közszférára vonatkozó kérdésekről egyaránt, hetvenen-nyolcvanan tudunk előrevivő vitákat folytatni, olyan véleményeket megfogalmazva, melyek adott esetben nem tetszenének a résztvevők munkaadóinak. Nemzetközi és magyar civil, szakmai szervezetekkel együttműködve, azok védőgyűrűjében bármit elmondhatunk.

– Ennek fényében mit hoz a közeljövő a szervezet életében?
– Az elkövetkező egy-másfél évben nem fogunk radikálisan nőni vagy változni, mert jelen pillanatban a körülöttünk lévő közeg nem igényli az elfogulatlan szakértői véleményt, az pedig, hogy mi nyomuljunk azért, hogy figyelembe vegyenek, erősen sértené neutralitásunkat. Megmaradunk amatőr civil szervezetből professzionálisabban működő civil szervezetté fejlődő társaságnak. Kongresszusunk szervezéséből elő tudjuk teremteni az alapműködésünkhöz elegendő pénzt, továbbá megszabott tarifa alapján a META más konferenciákon való szereplést is vállal. A gyűléseinken és a konferenciákon elhangzó anyagokat regiszterbe gyűjtve dokumentáljuk, így működésünkkel párhuzamosan egyfajta tudásbázist is létrehozunk.

– A Budapesten bezárt kórházakból kiváló szakemberek maradtak állás nélkül. A Nemzetközi Sebész Társaság elnöke pillanatnyilag munkanélküli, a Rókus Kórház gasztroenterológusa, akit az egész világon jegyeznek, itthon nem, csak Angliában talált munkát. Hiányzik az egyénekért vállalt felelősség és a nemzetközileg elismert szakértelem megbecsülése a politikai döntéshozók részéről.
– Nincs hibátlan ember, bármennyire szeretném, én sem vagyok az, hasonlóképpen szinte bármelyik szakértőn is lehet fogást találni. Hazánkban sajnos jellemző, hogy a kisebb-nagyobb tévedésekre hivatkozva félreállítanak mindenkit, aki útban van, vagy – az orvosszakma nagyjait tekintve – tudomást sem vesznek róluk. A komoly tudással rendelkező szakembereket pedig frusztrálja, hogy 20–30 éves emberek hatalmas autókból kitekintve kritizálják őket, nem törődve tapasztalatukkal, melyre oly nagy szükség volna a rendszer átalakításánál.

– El tud képzelni olyan demokratikus pártpolitikát melynek keretei közt vállalni tudná a szakmapolitikai pozíciót?
– El tudok ilyet képzelni, de elég valószínűtlennek tartom, hogy a jelenlegi rendszerben pártpolitika-mentes embereket kérjenek fel a döntéshozásra. Alapvetően ezért inkább az egyetemi közeghez kapcsolódóan tervezem az életemet, ahol nem büntetnek őszinteségem miatt, és megbecsülik a szakértelmemet.

– Más országokban számtalan kormányzati vezető az egyetemekről érkezik, és – megbízatása lejártával – oda is megy vissza. Nálunk viszont az egészségügyi vezetők nem az egyetemekre mennek vissza dolgozni, hanem jó esetben az üzleti szférába, rossz esetben a politika alacsonyabb szintjeire.
– Az említett nyugat-európai példának két előnye is van, hiszen a jó oktató gyakorlati tapasztalattal is rendelkezik, melyet megszerezhet a köz- vagy a versenyszférában egyaránt. Ez utóbbit sem szabad lebecsülni, hiszen a versenyszférának a profitorientáltság csupán az egyik tulajdonsága. A profit fogalmát is szélesebb körben értelmezném, hiszen bizonyos programok jóléti hasznosulása az értékek termelése, mely nem feltétlenül a pénzben nyilvánul meg. Az erőforrásokkal való megfelelő bánásmód például egy olyan érték, melyre a közszférában is égető szükség van. A vállalatszerű működésre való képesség sem kizárólag üzleti szinten hasznosítható. A public management fejlődéséhez jelentősen hozzátehet a versenyszféra tudása, ám fontos megjegyeznem, hogy egy banki közegben kitűnően teljesítő ember nem feltétlenül alkalmas egészségügyi szakmapolitikusnak.

– Milyen lenne az állami és a privát szféra optimális kapcsolata?
– A két terület átjárhatóságát szakértői alapon kellene megteremteni. A közszférán belül az egyetemeken könnyebb a versenyszférában szerzett tapasztalatokat értékesíteni és tovább éltetni, mint az államigazgatásban. A nagypolitikában ugyanis létezik egy álszentség, mely szerint a politikusok kizárólag a fizetésükből élnek. Hatalmi befolyásuk ugyanakkor igencsak jelentős, időnként tehát bekövetkezik, hogy egyik másik államférfi elcsábul. Innen származnak a korrupciós botrányok. Nyugat-Európában többé-kevésbé a közszférát is a kereslet-kínálat határozza meg, ám amíg a szürkegazdaság ilyen erős hazánkban, addig nálunk nincs erre esély, mert a másik oldalon lesz jövedelemtermelő az állami pozíció is. Ez a helyzet akadályozza meg az állami szerepvállalásra nyitott, versenyszférából érkező embereket, akik ugyanakkor „fehérek” szeretnének maradni. Az is igaz, hogy egyre több olyan emberrel találkozom, aki önzetlenül kíván részt venni a politikában, ám sajnos ezek az emberek általában nem rendelkeznek a szükséges szakértelemmel. Nem tartom tehát reménytelennek a két szféra közötti átjárhatóság megteremtését, de ehhez még fehéríteni kellene a gazdaságot, és átláthatóbbá tenni a folyamatokat. A másik fontos feltétel, hogy szakértőket alkalmazzanak, ne pedig mindent bevállaló fiatalokat.

– Az egészségügyben zajló eseményekről napjainkban számtalan mélyreható műsort kellene sugároznia a médiának; a tisztánlátáshoz politikus kontra szakértő vitákra lenne szükség. Ez szinte teljesen hiányzik Magyarországon. Hogyan lehetséges ez?
– Valóban fontosak lennének az ilyen műsorok. Nekünk, szakértőknek is lenne mit tanulnunk e területen, hiszen a politikusok hajlamosak kinyilatkoztatni véleményüket, mely kommunikációs módszerrel szemben a szakértő elemzése, latolgatása unalmasnak hat. Felelősségünk, hogy a szakmai adatokkal és elemzésekkel alátámasztva hibásnak ítélt kijelentések ellen sarkosabban fogalmazva lépjünk fel. Sajnos a mai politika egyirányúra tervezi a kommunikációt, a lakosságot meggyőzendő közlik álláspontjukat, a visszajelzés azonban már zavarja őket. A szakmai vitanapokról újságírói kérdésre rendre azt nyilatkozzák: „Nem hallottunk komoly ellenvéleményt”.

– Demokratikus országokban a választásokon keresztül lehet a szociális változások kellemetlenségei ellen fellépni, és a lakosság más országokban is élni szokott ezzel a jogával. Magyarországon az állam gátlástalanul nyúl a szociális rendszerhez, a döntéshozók mégis meg vannak lepve a rájuk nézve vesztes választási előrejelzésektől, a másik oldal pedig – felismerve a reformok bevezetésének törvényszerű népszerűtlenségét – időközi választást, népszavazást sürget. Mi a véleménye erről a tisztázatlan állapotról?
– Talán annyi a különbség Magyarország és a nyugati demokratikus államok között, hogy a rendszerváltás hagyatékaként nálunk a szociális rendszer erősen túlfejlett volt a gazdasági lehetőségeinkhez képest. A nyugat-európai országok egyikében sem jár például három éven keresztül gyes a kismamáknak. Mi természetesnek vesszük az ilyen szociális juttatásokat, és nehezen fogadjuk el a szociális rendszer nyesegetését. Az igazság viszont az, hogy az ország gazdasági helyzetét tekintve mind a szociális, mind az egészségügyi reformokra szükség van.

– Ahol Európában nincs hároméves gyes, ott az egyének általános szociális helyzete, biztonsága, jövedelme, tartalékai, vagy ha nagyon szegény, akkor a kiszámítható szociális támogatottsága nagyságrendekkel nagyobb. A szocializmusban az állam próbál gondoskodni az emberekről. A kapitalizmusban nincs ennél hatékonyabb elosztórendszer, éppen ezért nem tudja összeilleszteni működési elveit az egyén, a család, a kisközösség iránti elkötelezettséggel. A gondoskodó állam helyére lép be a társadalombiztosítás és a szociális rendszerek, melyek több mint száz éve fejlődnek Európa nyugati részén. Mi áttérünk a kapitalista útra, szidjuk és elvonjuk a szociális juttatásokat, de az átvezetés, a kiszámíthatóság hiányzik. Nem engedhetjük meg magunknak a hároméves gyest, de azt sem, hogy kisgyermekes anyukák a híd alatt lakjanak, hogy életmentő gyógyszerekre ne legyenek megfelelő támogatások, hogy komoly gondok legyenek a kórházi hozzáféréssel. Az állam, a közgazdaságtan és az egészségügy arra való, hogy megtartsák méltóságukban az embereket.
– Éppen azért kellene hatékonyabban működtetni a szociális ellátórendszert, mert rossz gazdasági helyzetben van az ország. Nem érintetlenül hagyni, nem elvenni, hanem szakértelemmel átalakítani. Bizonyos, megfelelő körültekintéssel kiválasztott elemeit túlfejlesztetten hagyni, hogy ne kerüljön a legrászorultabb réteg periférián kívülre. A szociális ellátórendszer bizonyos elemei mindenképpen reformra szorulnak, és becsülöm, ha valaki kiáll az emberek elé, és ezt belemondja a mikrofonba. Az átalakítást azonban nem lehet szakértők bevonása nélkül lebonyolítani, az önjelölt döntéshozók megfelelő szakmai háttér nélkül nem lehetnek a siker zálogai. Egy rendszer megbontásakor továbbá óriási szükség van a mikro-szinten működő közösségek közötti összhangra. Ezzel szemben Magyarországon pont a decentralizált döntéshozatal szintjén látom a legintenzívebb ellentéteket. Nem segítenek egymásnak a szomszédok. Mivel a mai politikai közéletre jellemző ádáz küzdelem mikro-szintre levezetve is tartja magát, nem lehet számítani arra, hogy helyi szinten kisimulnak a problémák. A kohézió az igazgatás és a közélet valamennyi szintjéről hiányzik, így pedig a fentről jövő megszorítások akkor is egyéni tragédiákat okoznak, ha egy kis összetartással, egymásra figyeléssel elkerülhetőek lennének.

Ezek a cikkek is érdekelhetik