Mellkassebészből lett gerincgyógyász

 – Először a gyökereiről érdeklődnénk: milyen családba született?

– Kevesen tudják, hogy Riskó Ignác volt Petőfi Sándor legjobb barátja. Petőfi úgy hívta, hogy „Niskó Ráci” – egy „elvetélt költő” volt, aki Szatmárnémeti környékén lakott. Petőfi időnként náluk szállt meg. Nos, Riskó Ignác ismertette meg Petőfit Szendrey Júliával. Riskó Ignácnak hat fia volt – közülük a hatodik fiú az én üknagyapám volt. A dédnagyapám Debrecenben volt szabómester, a cíviseknek készített ruhákat. Édesapám állami tisztviselő volt, egy mértékhitelesítő hivatalt vezetett, ahol a villanyórától kezdve a mérlegig, mindent hitelesítettek. Csodálatosan rajzolt és kézimunkázott, gyönyörű gobelineket készített. Az első világháborúban már minden fiút behívtak a családból, ő pedig önként jelentkezett. Pár hónap múlva hadifogságba esett, majd elvitték Krasznojarszkba. Nyolc és fél év után tért haza a fogságból.

– Milyen iskolát végzett az édesapja?

– A Felsőipari Iskolába járt. Rettentő kemény ember volt. Gyakran kijárt a debreceni Nagyerdőbe „tucskózni” – vagyis a tuskókat kiszedni –, hogy haza hordja fűteni. A sok éhezés és egyéb problémák miatt azonban gyomorfekélyt kapott. Bevitték a klinikára Debrecenbe, ahol megoperálták, de olyan legyengült állapotban volt, hogy a műtét után meghalt. Amikor hazajöttem Németországból, kértem, hogy mutassák meg a boncolási leletét. Kiderült, hogy egy kisujjbegynyi gyomorperforációja volt, ha betesznek egy öltést, és utána drenálják a hasüreget, akkor megmarad.

– Az édesanyja mivel foglalkozott?

– Édesanyám zeneművész volt, zeneakadémiai végzettsége volt énekből és zongorából, de kitűnően cimbalmozott is. Ő Kisújszállásról származott, édesapámmal Pesten találkoztak. Szüleim között nyolc év korkülönbség volt, édesapám volt az idősebb. Ketten vagyunk testvérek. Volt egy húgom, aki pedagógusként dolgozott. Sajnos ő már nem él.

– Hol végezte tanulmányait?

– Édesapámat áthelyezték hivatalvezetőnek Debrecenből Nagykanizsára, majd Munkácsra. Úgyhogy a tanulmányaimat Nagykanizsán kezdtem a Piarista Gimnáziumban, de Munkácson érettségiztem le, 1939-ben. Most éppen – felkérésre – a munkácsi Árpád Fejedelem Gimnázium történetét írom. Rajtam kívül már senki nem tudná ezt megtenni, mert azokból az időkből bizony már senki sem él. Ez egy csodálatos iskola volt. Turcsányi volt a fizikatanárunk, aki később Budapesten professzor lett, a történelemtanárunk pedig Takács Gyula, a Kossuth-díjas költő volt. Érettségi után beiratkoztam az egyetemre. Az anatómia szigorlat után azonban „kiszórták” az évfolyam felét.

– Ki volt akkor az anatómus Debrecenben?

– Akkor Jankovics, később Törő Imre, aki mellett magam is dolgoztam, ugyanis a karrieremet az anatómiai intézetben kezdtem. Fontosnak tartom, hogy egy jó orvos előbb elméleti intézetben dolgozzon. Egy klinikus orvosnak meg kell tanulnia, hogy mindent abszolút pontosan kell végrehajtani, mint a laboratóriumban. Aztán a szülészeti klinikára kerültem, majdnem szülész lettem. Egy éjszaka fejenként nyolc–tíz szülést vezettünk le. Úgy tudtam aludni a szülő nő lábánál, hogy közben szóltak: doktor úr, jön a fej!

– Mire emlékszik még ezekből az időkből?

– Amit az ember tanít, húsz év múlva már időszerűtlenné válhat, de vannak olyan dolgok, melyek nem kopnak el az idők során. A második világháború idején Kovács doktorral operáltunk, az első asszisztens általában Ruzicska volt, én pedig másodasszisztensként közreműködtem. Egy ideig senki sem vette komolyan a légiriadót, mert amíg Szálasiék hadat nem üzentek, addig a gépek csak átrepültek felettünk a szovjet frontra. Így Debrecenben is volt légiriadó, de bombát sosem dobtak le. Amikor azonban hadat üzentünk az amerikaiaknak, akkor elkezdték bombázni Debrecent. Éppen beteget műtöttünk, totál reszekció volt, nyitott hassal. A szirénázásra az egész klinika rohant lefelé, a gyerekeket pólyában, ruháskosárban vonszolták végig a folyosón, mindenki lement a pincébe. Kovács csak operált, Ruzicska fölnézett: „Professzor úr, bombáznak!” Kovács kitekintett a szemüvege fölött, és nem szólt egy szót sem, csak operált tovább. Egy bomba becsapódott a klinika közelében, ettől már az egész épület remegett, felülről hullott a vakolat, a műtősök lepedőt tartottak a beteg hasa fölé. Akkor így szólt Ruzicska: „Professzor úr, egy bomba a klinika mellé esett”. Erre a professzor felnézett, és azt mondta: „Kolléga úr, ha kell, itt fogunk vele együtt meghalni”. Ez a kép nagyon sokszor eszembe jutott, amikor a háborúban hasonló helyzetekbe kerültem.

– Mikor és milyen céllal került a fővárosba?

– A szüleim jöttek Budapestre, ahol én átiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Addigra már legalább négy Sas-behívót kaptam, de úgy gondoltam, hogy nélkülem is meg lehet oldani ezt a háborút, minek vonuljak be. A városban járva megállítottak a Gellért szálló mellett álló nyilas karszalagosok, és azt kérdezték: „Maga miért van civilben?”. Erre azt feleltem: „Azért vagyok civilben, mert nem vagyok katona.” „Nem katona?” – kérdezték – „Na, jöjjön csak”, és ezzel bevittek a Műegyetem aulájába, ahol már sok srác összegyűlt. Letettük az esküt, aztán a nyakunkba akasztottak egy puskát, és énekszóval, menetben elindultunk a Gellért-hegy felé. Hirtelen légiriadó lett, és ordítottak, hogy mindenki fedezékbe, én is bebújtam egy árokba, előttem egy hatalmas bokor volt. Amikor vége lett a riadónak, ordítottak: „Sorakozó!” Néztem, ahogy a többiek szépen összeálltak, gondoltam, nem hiányzom onnan. Mindenki elment. Jómagam meg szépen letettem a puskát, és hazamentem. Ha észrevesznek, helyben főbe lőnek. Az egyetemen megszervezték a tanzászlóaljat, ahol a tanulmányaik végén lévő műegyetemistákat és orvosokat Halléba vitték. Ehhez a tanzászlóaljhoz engem is behívtak, úgyhogy kimentem Halléba. Ott az az Orsós Ferenc professzor adta elő a törvényszéki orvostant, aki rájött, hogy Katinyban az oroszok végezték ki a lengyeleket, nem pedig a németek – ezért amikor Magyarország felszabadult, nem mert hazajönni. Orsós egyik mondása volt, ha valaki nagy „szamárságot” mondott: „Kérem, ennek még a fordítottja sem igaz!” Milyen bölcs dolog; hányszor jöttünk rá arra, hogy valaminek legalább a fordítottja igaz! Halléban megszereztem az orvosi diplomát – így a debrecenivel együtt két orvosi diplomám van.

– A háború végeztével újra Budapestre került?

– A szüleimmel együtt visszatértünk Debrecenbe, ám ott nem ismerték el a diplomámat, így a második szigorlattól kezdve minden vizsgát újra le kellett tennem. Nem tudtam dolgozni, nem volt fizetésem. Az édesapám akkor már meghalt, az édesanyámnak ötven forint volt a nyugdíja. Kecskéket tartottam és tenyésztettem, a tejet meg eladtam. Miután megszereztem az utolsó vizsgát is, az Auguszta tüdősebészeti osztályára kerültem, ahol általános sebészettel is foglalkoztunk, hiszen a fertőzött, tbc-s betegeket, akármi bajuk volt, nem lehetett nyilvános kórházba áttenni. Akkoriban kaptam egy jelentős összeget a Joint szervezettől. Pongor Ferenc igazgató tudta, milyen nehéz körülmények közt éltem, ezért döntött úgy, hogy én kapjam a Joint-ösztöndíjat. Mivel én voltam a legfiatalabb orvos, kijelöltek, hogy foglalkozzam a csontízületi gümőkórral. Sztreptomicin hiányában reménytelen betegségnek számított, magas halálozással járt. Kineveztek Kakasszékre, ahol elkezdtem a csonttuberkulózissal foglalkozni.

– A szakma ott ismerte meg Önt.

– Tovább folytattam a tüdősebészetet. Egyszer B. V. Petrovszkij professzor – aki 1949-től a III. sz. Sebészeti Klinikát vezette – lejött hozzám Kakasszékre. Megkérdezte: „Hány betege van?” „Száztíz” – válaszoltam, és kérte, egyenként nézzük végig mindet. Közben elmondatta velem, hogyan kezelem vagy kezelném őket. Aztán elment úgy, hogy egy árva szót nem szólt. Néhány hónappal később a minisztériumból kaptam levelet: jöjjek fel, mert engem szemeltek ki, hogy a Fodor Szanatóriumot alakítsuk át extrapulmonalis intézetté. Akkor még nem értettem, hogy miért, de később kiderült. 1956-ban ugyanis mindenkinek kiadták a káderanyagát, az enyémre Petrovszkij ráírta, hogy szerinte képes lennék megoldani ezt a problémát. A spondilitis tbc-s, bénult betegeknek néha félévet, vagy akár egy teljes évet kellett várni arra, hogy az osztályra kerüljenek, mert nem volt elegendő ágy. Ezért a minisztérium elhatározta, hogy létrehoz egy extrapulmonalis tbc-s intézetet.

– A Fodor József Szanatórium első világháborús járványkórház volt. A két háború között alakították tbc-intézetté.

– Akkor már düledező épületegyüttes volt, amit teljesen fel kellett újítani. Kályhával fűtöttünk, a rokonok hozták a fát. Központi fűtést, műtőket kellett teremteni, röntgengépet, rétegvizsgálót szerezni. Egyetlen röntgenkészülékünkkel csak a mellkast lehetett átvilágítani, a csontbetegeket a Péterfy Sándor utcai Kórház röntgenjébe vittük. Rájöttem, hogy olyan intézetet kell létrehoznunk, ahol kezelni lehet minden szervi tbc-t. Urológiánk, nőgyógyászatunk, belgyógyászati osztályunk, bőrgyógyászatunk volt, én pedig értettem a tüdősebészethez. Elrendeltem, hogy minden beteget, az összes szempontból vizsgáljanak ki – ha például bekerül egy csonttébécés beteg, akkor azt lássa a nőgyógyász is. Ennek kapcsán arra jöttünk rá, hogy a tüdő tbc-s nőbetegek általában nem képesek szülni, mert petefészekvezeték-gyulladásuk lett. Miután azt elkezdtük lokálisan kezelni, közben gyógyítottuk a csigolya-tuberkulózisát is. Azóta sincs ilyen komplett kezelés a világon.

– Hogyhogy nem kapott el ebben a közegben soha fertőzést?

– Sajnos kaptam. Tüdőfolyamatom volt, azt is a háború idején kaptam, amikor keveset ettem, éhes voltam. Aztán meggyógyultam, pedig akkor még nem volt sztreptomicin.

– Számos – és nemcsak kizárólag orvosi – újítás is fűződik az Ön nevéhez.

– Amikor a Műszerészképző Tanműhely vezetője voltam, mi állítottuk elő az első hazai, valóban használható kerekesszéket. Az akkori, kezdetleges kerekesszékekkel ugyanis nem lehetett a lakásban közlekedni, egy asztalt is nehéz volt velük megközelíteni. A hátsó keréknek megfelelt a biciklikerék, de az első kerékhez a roller kereke kicsinek bizonyult, a bicikli- meg a rollerkerék között pedig nem volt átmenet. Kimentem hát a Csepeli Kerékpárgyárba, és kértem az elképzelt méretű kerékből. „Semmi akadálya – mondták –, hány ezer darab kellene belőle?” Mondtam, hogy egyelőre húsz darab. „Ha száznál tart, akkor majd jöjjön vissza, és akkor majd ráállunk” – hangzott a válasz. Valahogy mégis megegyeztünk egy kisebb szériában, aztán elkezdtük sorozatgyártásban készíteni a kerekesszékeket.

– Miután rendbe hozta a Fodor Szanatóriumot, hogyan került a Korányiba?

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fogják szüntetni a tbc-s osztályokat. Így is lett, a Fodort átalakították mozgásszervi rehabilitációs intézetté. Éppen egy gyönyörű központi épület kialakításán dolgoztunk, a minisztériumban azonban azt állították, hogy erre nincs pénz, és eladták a MÁV-nak. Ígéretet kaptam, hogy ennek ellenére elfogadható, emberi körülményeket hoznak létre. Először a Fodorban akarták emelni azt az új sebészeti épületet, ami később a Korányiba került. Mosolygó Dénes miniszter ezzel együtt engem is áthelyeztetett, így tulajdonképpen engem az épület „vitt” oda.

– Ki volt akkoriban a Korányi igazgatója?

– Egy ideig a Desssauer, majd Böszörményi Miklós. A Korányiban a Tudományos osztály vezetője lettem, a Fodorban viszont lemondtam az igazgatásról, mert már belefáradtam a vég nélküli adminisztrációba. Abban az időben az igazgatónak mindent láttamozni, utalványozni kellett, még ha csak egy villanyégőt vettek is. Nagy zsákban hozták az aláírni való papírokat. Kiváló főkönyvelőm volt, Bogyai Elemérnének hívták, ő ún. deklasszált elem volt. A műtősnőm korábban apácarendfőnök, a portás – Világi László – Horthy Miklós egykori tábornoka volt. Az állatistállót egy teológiai tanár vezette, a titkárnőm pedig valamikor grófnő volt.

– Milyen eljárást használtak a szkoliózis terápiájában?

– A Korányiban vezettem be a Harrington-féle műtéti módszert. Amikor IREX-ösztöndíjjal, hosszabb ideig tartózkodtam Paul Harringtonnál, Houstonban, napokon át beszélgetett velem, és meggyőzött arról, hogy ez egy jó módszer. Harringtonnak – aki, akkor már nyugdíjas volt –, közel húszezer röntgenképe volt, amelyeket tanulmányoztunk. Idehaza aztán Tomori István kollégámmal közösen, a Luque-módszerrel lazítottuk ki a gerincet. Tudniillik a Harrington-technikának az volt problémája, hogy amikor az operatőr nagy erővel, racsnikkal kinyitotta a gerincet, a gerincvelő erre nem volt „felkészülve”. A torakális gerincszakasznak érzékeny a vérellátása. Gerinctörésnél vagy -nyújtásnál, ha a torakális szakasz megsérül, akkor megbénul a beteg. A röntgenképen azonban láthattam, meddig nyújthatom a gerincet, hogy a gerincvelő még ne károsodjon.

– Hogyan szerezték be a beavatkozásokhoz szükséges műszereket?

– Csigolya-tuberkulózissal kezeltem egy beteget, aki miután meggyógyult, 1956-ban disszidált Svédországba. Hazajött látogatóba, és kérdezte, miként fejezhetné ki a háláját. Nekem semmivel – mondtam –, de segítené az országot, ha szerezne bizonyos műszereket. Ezt követően visszautazott, gyűjtést rendezett a svédországi magyarok körében, akik kifizették, és ide szállították a megrendelt műszereket. Néhány év múlva elküldték egy megbízottjukat, hogy megnézzék, hogyan végzem ezt a fajta műtétet.

– Meddig volt a Korányiban?

– Míg az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetbe (ORFI) nem mentem, vagyis 1976-ig. A reumatológia Magyarországon akkor még „fürdőorvosi” tevékenységnek számított, ezért kiküldtek Heinolába továbbképzésre. A reumatológusok és az ortopédorvosok együttműködése nagyon tetszett. Rájöttem arra, hogy ez a kulcsa annak, hogy megfelelő beteganyaghoz jussunk. Munkamegosztásunk az volt, ha „érett” volt rá az illető orvos, és konzíliumban az osztályon volt, akkor ő operálta a beteget, ha nem, akkor asszisztált. Amikor a beteg már lábadozott, vissza tudtuk helyezni a reumatológiai osztályra. Azt is Heinolában tanultam meg, hogy a műtét után helyezzük vissza a beteget a belgyógyászatra, mert ott van a gyógytornász, sőt ott átkötözni, varratot szedni is lehet a betegnél, ha nincs probléma.

– Ezután elérkezett a totál protézis korszaka.

– Ráéreztem arra is, hogy a totál protézis a jövő útja. Ezt is külföldön kellett elsajátítani. További kérdés volt, hogy milyen protézist vegyünk, mert akkor még idehaza nem gyártották. Aczél György, két műszaki szakemberrel együtt kiküldött Angliába, Hollandiába, Amerikába, Bulgáriába és a Szovjetunióba, hogy megnézzük, ezen országokban gyártott protézisek közül melyik a legjobb. A gyárakban azt láttam, hogy addig, amíg a protézis a dobozba kerül, legalább tizenöt kontrollon megy keresztül, és ha a tizenötödiknél nem megfelelő, akkor visszadobják az olvasztóba. Manninger Jenővel létrehoztunk egy totál protézis bizottságot. Meg kellett mutatni a beteget, megbeszéltük az indikációt, és megvizsgáltuk a műtét után is. Ha egy főorvos jelentkezett, hogy szeretne protézisműtétet végezni, akkor egy-két hónapra felrendeltem Manningerhez vagy magamhoz. Amikor már jól elsajátította a műtéti fogásokat, akkor lementem hozzájuk, ők pedig kiírtak két műtétet. Az első műtétet én, a másodikat már ők végezték el. Ha már biztonsággal dolgoztak, akkor további műtéteket engedélyeztem számukra.

– Úgy hírlik, Ön „fedezte fel” Medve Lászlót, a későbbi minisztert.

– Országos intézet igazgatóhelyetteseként gyakran jártam kiszállásokra, Mosolygó Dénessel együtt. Ilyen alkalmakkor fiatal orvosokkal beszélgettem. Hazafelé jövet a miniszter megkérdezte, kikkel találkoztam. Azt feleltem, hogy jó benyomást keltett rám egy nagyon értelmes, fiatal doktor – Medve László a neve. Fél évvel később Dénes felhívta magához minisztériumi főelőadónak. Medve László ezt sosem felejtette el nekem. Nem sokkal a halála előtt találkoztunk az Akadémia előtt, és azt mondta: „Tibor, ha te akkor nem jössz el Lengyeltótiba, legfeljebb főorvos lettem volna, és nem miniszter”.

– A Gyógytornászképző vezető tanáraként olyan orvos volt, akire istenként néztek, mert mindig el tudta magyarázni, mi, hogyan és miért működik.

– Schulteisz Emil miniszter azzal bízott meg, hogy hozzam létre – szintén Petrovszkij javaslatára – a gyógytornász főiskolai szakot. Gardi Zsuzsa lett a helyettesem, mert ismertem őt – a középszintű oktatást szervezte az ORFI-ban. A főiskolai képzés úgy zajlott, hogy a lényeges dolgokba beleszóltam, az operatív vezetést Zsuzsa végezte, mert én nem értettem a gyógytornához. Később aztán megnyílt az Orvostovábbképző Intézet, ahol azt a feladatot kaptam, hogy szervezzem meg az Ortopéd Tanszéket. Ezt meg is tettem, majd ezután – 65 éves koromban – nyugdíjba vonultam.

– Miként találta meg beosztottjaival a megfelelő hangot?

– A klinikai munkát félkatonai szervezetként kell végezni, jómagam azonban sosem parancsoltam senkinek. Reggel bejöttek referálni a munkatársaim, hogy milyen műtétek lesznek aznap, és ha nem értettem egyet valakivel, azt mondtam: „Felnőtt ember vagy, tégy, amit akarsz, de én inkább ezt tenném!” Soha nem fordult elő, hogy mást csinált volna az illető, mint amit én javasoltam neki. Így nőtt fel egy „garnitúra”. A parlamentben is ül néhány olyan orvos, aki felhívott, amikor a weblapom megjelent, hogy „életem legszebb két éve az volt, amit műtősként töltöttem nálad”. Az egyházi gimnáziumban végzett „deklasszált elemeket” nem vették fel az egyetemre. Én viszont műtősnek alkalmaztam őket, és akikről láttam, hogy megérdemlik, mindent megtettem értük: egészen a rektorig elmentem, és két-három év múltán felvették őket.

– Milyen elvek szerint oktatott az orvosképzésben?

– A medikus- és a szakorvosoktatás alapjaiban különbözőek – mindkettővel foglalkoztam. A medikusoktatásban minden évben új csoporttal találkozunk előadóként, tehát szinte ugyanazt a tananyagot lehet előadni, kiegészítve a legaktuálisabb műtéti eljárásokkal. A szakorvosképzés, továbbképzés esetében ez nem így van, mert ott a hallgatók között ülhet olyan is, aki bizonyos specifikumokat jobban ismerhet, mint az előadó. Tíz évig szakvizsgáztattam is, de soha nem buktattam meg senkit. Minden szakorvosjelölttel szót értettem: pontosan meghatároztam számukra, hogy milyen feltételekkel – megfelelő nyelvismeret, publikáció, gyakorlat stb. – mehetnek át a szigorlaton és a szakvizsgán. Soha nem fordult elő, hogy valaki ne teljesítette volna azt.

– Számos utódot, vezetőt is kinevelt.

– Minden fiatal orvost felkészítettem arra, hogy miután megszerezte a diplomát, körülbelül öt év, amíg szakorvossá lesz. Azt tanácsoltam, hogy „dolgozza be” magát valamely területre, és ha abból öt év múlva nem tud többet, mint én, akkor miért maradnánk itt mind a ketten. Hozzátettem, hogy nem én fogok elmenni. Így „alakultak” ki a legjobb munkatársaim, akik beosztott orvosként is vezetők voltak. Azokon a részlegeken egy héten csak egyszer viziteltem, mert biztos voltam benne, hogy jól végeznek mindent.

– Nagy tisztelettel, odafigyeléssel ápolja Dollinger Gyulának, a hazai ortopédia megalapozójának emlékét.

– Dollinger óriási egyéniség volt, hatalmas gárdát nevelt fel, olyanokat, mint például Illyés Gyula, Makai Endre stb. – hosszan lehetne még sorolni a neveket. Ezért megalapítottam a Dollinger Emlékérmesek Klubját. Minden év márciusában, Dollinger halálának évfordulójakor, az Akadémia klubhelyiségében díszvacsorát tartunk. Ide minden Dollinger-emlékérmest meghívunk a feleségével – vagy a kísérőjével – együtt. Ezen az előző évi kitüntetett elmondja serlegbeszédét, míg az emlékelőadáson magáról Dollingerről vagy zenéről, festészetről, irodalomról, táncról is beszélhet a kitüntetett – amiről éppen szeretne. Az elhunyt kollégáinknak erre az estére meghívjuk a feleségét vagy kísérőjét, és felolvassuk azt a laudációt, melyet az emlékérem átadásakor adtunk neki, hisz ebben minden összefoglaltatott, amit addig elért – ezzel búcsúzunk el tőle.

– Önt talán még az ország határain túl is ismerik.

– Bejártam a világot, tanultam vagy dolgoztam többek között Svájcban, Angliában, az USA-ban, Finnországban, Bulgáriában, az NDK-ban, az NSZK-ban és Indiában. Schulteisz Emil minisztersége idején az albánok rossz viszonyban voltak a Szovjetunióval, és mivel a Nyugat sem fogadta be őket, nem tudták magasabb szintű ellátásra küldeni az albán betegeket. Egyedül a Malév-gépek jártak Tiranába. Mivel már sokat foglalkoztam a szkoliózissal, és Albániában is számos ilyen beteg gyerek volt, engem küldtek ki itthonról, hogy kezeljem őket. Rengeteg gyereket megoperáltam, azóta persze már felnőttek, és nekik is gyerekük született. Mikola István mesélte, hogy Albániában járt egy parlamenti delegációval, és meglepődött, hogy ott ismerik a nevem, emlékeznek rám.

– Nyugdíjas korában is meglepően aktív: weboldalt működtet, számos írása lát napvilágot.

– Egyik írásomban, a „Gondolatok az orvosi filozófiáról” címűben kifejtem, hogy gyakran a hippokratészi esküre hivatkoznak, amely nem filozófia, hanem egy működési szabályzat. Az említett cikkemben a „van-e önálló orvosi filozófia?” kérdésre azt a választ adom, hogy nincs! A filozófia elveit azonban alkalmazni kell, ide tartozik például a diagnózis tisztázása is. Az orvosnak mindig szem előtt kell tartania, hogy amikor ismerteti a beteggel a diagnózist, akkor azt a mostani tudása, a jelenlegi vizsgálati lehetőségei alapján határozta meg. A filozófia alapján tisztába kell lennie azzal, hogy az igazság megismerése egy folyamat. Ezért a diagnózis tisztázása is egy folyamat, amit folyton frissíteni kell. Az ember soha nem nyugodhat bele abba, hogy már mindent tud, és nem kell tovább fejlődnie. De igen, tanulni mindig kell, mert az igazság megismerése aktív közreműködést igényel.

Életrajz:

Riskó Tibor orvos, tüdőgyógyász, ortopédsebész, rehabilitációs szakorvos. Debrecenben született, 1923-ban. Tanulmányok: Debreceni Tudomány Egyetem 1941–44, Pázmány Péter Tudomány Egyetem 1944, Magyar Egyetemek Orvostudományi Kara, Halle-Saale 1944–45, DOTE 1946–48.

A debreceni Anatómiai-Biológiai Intézetben kezd dolgozni (1943–49), később a Szülészeti-nőgyógyászati Klinika, majd az Állami Tüdőgyógyintézet Tüdősebészeti osztályának munkatársa. 1949–52 között a kakasszéki Csontízületi Tbc és Mellkas-sebészeti osztály vezető főorvosa. 1952–65 között a budapesti Fodor József Tbc Gyógyintézet igazgató főorvosa, a rokkantakat átképző Műszerészképző Tanműhely vezetője. Megszervezte az extrapulmonalis tbc-s betegek országos ellátását. 1965–66 között az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet Ortopédsebészeti osztály vezetője. 1972-től 1981-ig az Országos Ortopédiai Intézet igazgatóhelyettese. 1974–86 közötti időszakban az Egészségügyi Főiskolai Kar Gyógytornászképző Szakának vezetője. 1976-tól 1984-ig az ORFI Ortopédiai osztály vezetője. 1977–82 között az OTE reumatológiai tanszékén egyetemi tanár. 1982–88-ig ortopédiai tanszékvezető egyetemi tanár (OTE–HIETE). 1988-ban vonult nyugdíjba. 1988 – prof. emeritus.

Kutatási területei: általános ortopédiai problémák, a reumatoid artritiszes, a gyulladásos és degeneratív, a daganatos csont-ízületi betegségek, a perkután csontbiopszia, a gerincferdüléses gyermekek konzervatív és műtéti kezelése, mellkasi ortopédia, a gerincsérült, bénult betegek ellátásának, rehabilitálásának megszervezése, a korszerű gerincstabilizáló, nagyízületpótló-műtétek. Az orvosi tevékenység elvi-, szociológiai kérdései, a hazai orvostudomány története. Több hazai tudományos orvosi társaság és szövetség tagja: 1980–84 a TMB klinikai szakbizottság tagja, elnöke a Magyar Orvosi Kamara „nyugdíjas orvosok ügyeivel foglalkozó bizottságának”, a Magyar Ortopédiai Társaság Dollinger Gyula Emlékbizottságának. Az MTA „Köztestületének” tagja.

Szakmai elismerései: Kiváló Orvos (1961), Korányi Emlékérem (1962), Markusovszky-díj (1965), Nimród Emlékérem (1980, 1996), Dollinger Gyula Emlékérem, MOTESZ-díj (1988), Magyar Gerinc Társaság életműdíja (1993), Belák Sándor Emlékérem (1995). A csehszlovák Purkyné Társaság és az Unitas Spondylochirurgorum et spondylarthrorum tiszteletbeli tagja.

Az orvostudományok kandidátusa (1962), majd doktora (1971). 205 közleményt és több könyvfejezetet írt. Özvegy (nős: 1944–1996-ig, Harkó Viola). Gyermekei: Zoltán 1945, Ágnes 1946, Géza 1949, Judit 1954. 11 unokája és 6 dédunokája van (2009-ig). Hobbija: vadászat, zenehallgatás, olvasás.