2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré Három évtized a rehabilitációs intézet vezetésében (2. rész)

Három évtized a rehabilitációs intézet vezetésében (2. rész)

2013-02-01 07:00 Forrás: Kórház 2012/12. -- Dr. Szepesi András - Bene Zsolt
1620
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Dr. Ari Lajos legutóbbi munkahelyén három évtizedet töltött el, ahol gazdasági és főigazgató is volt. Tíz éven át volt az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnöke, miniszteri biztosként pedig a vizitdíj beszedésének technikai megoldását bízták rá. 2012 decemberben elsejével vonult nyugdíjba.

 

Kiktől sajátította el a szakma fortélyait?

– A szakmát Borsay Jánostól és Kullmann tanár úrtól, a közgazdaságtant pedig Tarján Györgytől és az István kórház már nyugalmazott főkönyvelőjétől, Dank István barátomtól, a protetikai ellátást pedig Balogh Sándor ortopéd műszerészmestertől, barátomtól tanultam. Pályám kezdetén részt vettem egy konferencián, ahol az osztrák és keletnémet egészségügyi menedzserképző vezető munkatársai ismertették a tananyagot. Abszolút nyeretlenként, kissé tiszteletlenül reagáltam a SOTE akkori rektorának hozzászólásához. Nem bírtam elviselni, hogy nem megfelelő empátiával beszél a gazdasági-műszaki szolgálatról, amely nélkül – mint tudjuk – nincs egészségügyi ellátás. Akkor az osztrák kolléga odafordult a miniszterhez: maguknak ilyen emberre van szükségük, küldjék ki hozzám. Medve László miniszter úrtól meg is kaptam a kiküldetést a hat szemeszterre. Mivel egy már folyó képzésbe kellett bekapcsolódnom, rögtön a harmadik szemeszterben kezdtem, vagyis elvégeztem az utolsó hármat, majd kezdtem az elején. Érdekes volt a helyzet, mert sok évfolyamtársam vasfüggöny mögül érkezőként egy darabig bizalmatlanul kezelt.

Milyen közvetlen hasznát érezte a képzésnek? Mennyiben adott más tudást, mint a hazai menedzserképzők?

– Amit a munkámban addig ösztönösen, jól vagy rosszul végeztem, azt helyre tette a képzés. Továbbá rajtam keresztül mély baráti kapcsolat alakult ki az osztrák és a magyar kollégák között, s miután néhány német kolléga is járt oda, így létrejött egy erős kapcsolódás Németországhoz is. Ezt egyébként Köves Ervin – aki az Egészségügyi Gazdasági Szemle, az egyik legrégebbi egészségi gazdasági lap főszerkesztője – is segítette. Miután Magyarországon is elérhetővé vált az egészségügyi menedzserképzés, számosan részesültünk még egyszer például a híres dobogókői képzésben, amely aztán a közgazdaság-tudományi egyetemen folytatódott. Óriási különbség az osztrák és a magyar modell között, hogy az osztrákoknál nem elegendő az elméleti tudás: az orvosigazgatót elküldik egy akkreditált, erre a célra szerződött egészségügyi intézménybe, ahol egy hónapot ápolási területen, egy hónapot pedig a gazdasági igazgatói területen kell eltöltenie (és fordítva). Ezekről a területekről, az adott témáról aztán szakdolgozatot kell készítenie, és a ciklus végén, csak a hatodik szemeszter végén írja meg a saját területéről a szakdolgozatát. Ez óriási többletet ad. A vezető a gyakorlatban tapasztalhatja meg, hogy mi az, amit megkövetelhet adott körülmények között, és mennyi időt adhat arra, hogy az adott munka elvégezhető legyen. Nagyon jó lenne, ha ez a magyar menedzserképzésbe is beépülne.

Közben múltak az évek, és a rehabilitációs intézet épületei egyre kevésbe feletek meg a kor követelményeinek.

– Folyamatosan jeleztük, hogy a kórház műszaki állapota minden erőfeszítésünk ellenére tarthatatlanná vált. Egyre több panasz érkezett a betegek köréből is a körülmények miatt. Egy ágyra 4,5–5 négyzetméter esett, amit kerekesszékkel nem lehetett körbe járni. Negyven ágyhoz egy, maximum két vizesblokk járt, egy a férfiaknak, egy a nőknek. A tornatermek kicsinek bizonyultak. Szerpentinen, ónos esőben, havazásban kellett megoldani a logisztikai feladatokat. Az intimszféra 8–10–12 ágyas kórteremben nem biztosítható. Tehát nem kizárólag a leromlott műszaki állapot miatt kezdtünk egy új épületben gondolkodni.

Milyen megoldási lehetőségekkel számoltak?

– Amikor megszületett a döntés, hogy rekonstruálhatjuk az épületet, akkor az foglalkoztatott bennünket, hogy mindez hol történjen. Több telephelyet is megnéztük, köztük a Hajnal Imre Orvostovábbképző Intézet hátsó telkét, valamint más kórházak üresen álló részeit. Azon is töprengtünk a tanár úrral, hogy lehet-e a maradék pavilonokat úgy rekonstruálni, hogy azokat szintráépítésekkel egy vonalba hozzuk, és függőfolyosókkal összekötjük egymással. Az is felmerült, hogy költözzünk be a városba. Rengeteget tanakodtunk ezeken a kérdéseken, és külföldi példákat is tanulmányoztunk a tanár úrral és Kenesei Gábor főmérnök úrral, hogy másutt miként oldják meg a rehabilitációs feladatokat. Azt tapasztaltuk, hogy az új épületek minden komforttal felszereltek, és lehetőség szerint nem a városban vannak, hanem a város szélén, gyönyörű természeti környezetben. A lengyeleknél például a tengerparton, a németeknél és az osztrákoknál erdős területeken – a városon kívül ugyan, de jól megközelíthetően. Végül úgy döntöttünk, a legcélszerűbb a meglévő területen maradnunk, hiszen a telephelyi adottságaink ebből a szempontból kiválóak. Több család dolgozott, és dolgozik ma is az intézetnél Budakesziről és környékéről, a város széléről. Ezt a szellemi humánerőforrás-tőkét nem akartuk elveszíteni.

Honnan teremtettek forrást a többmilliárd forintos beruházás elindításához?

– Amikor engedélyt kaptunk arra, hogy „álmodozhassunk” még a tervezés szintjén, a Gazdasági Igazgatók Európai Kongresszusának szervezése közben, a rettenetes nyári melegben, egy vendéglőben ülve beszélgettem Tarján Györggyel. A szomszéd asztalnál két ember beszédére lettem figyelmes, akik németül társalogtak: „Nem tudsz egy olyan kórházról, amelyet támogathatnék?! Az NDK-ból disszidáltam, hálás vagyok a magyaroknak.” Odafordultam hozzájuk, kezükbe adtam a névjegyemet, és invitáltam, hogy nézze meg az intézetünket, és talán minket választ. E két ember közül az egyik Hans Beck úr, az Európai Unió Magyarországra akkreditált egyik diplomatája, a másik pedig egy Schalbach nevű, akkor már Liechtensteinben élő milliárdos volt. Miután megtekintette a kórházat, egy 300 ezer svájci frankról szóló csekket nyújtott a kezembe. Ez volt az az induló összeg, amivel a tanulmányterveket elkészíttettük. Végül a rendszerváltás utáni első kormány – Fehér Miklós helyettes államtitkár segítségével, aki osztályvezető főorvosként is dolgozott az intézetnél –, fogadta el a szakmai programot. Gógl Árpád miniszter úr írta alá a közbeszerzési engedélyokiratot, és 1999-ben indult el a tervezés, majd az építkezés, amely 2011 végén fejeződött be.

Az építkezés hosszasan elhúzódott, bizonyára a beruházás költségvetését is többször újra kellett tervezni.

– A legnagyobb magyar egészségügyi beruházások egyike volt – Európa talán legmodernebb és legszebb rehabilitációs intézetét építettük fel. Valóban volt költségrobbanás, hiszen egy 2,5–3 évre tervezett, de tíz évig elhúzódó beruházásnál természetesen összedől az eredeti engedélyokiratban rögzített összeg, illetve időközben a szakma igénye is változott. A cél azonban mindvégig ugyanaz maradt. Tömbszerű kórházat építettünk pavilonrendszerű struktúrában, hogy a közvetlen gyógyító rész, a hotelszárny és a kiszolgáló egységek egy egységet képezve, de egymással összekötő folyosókkal jól elkülönüljenek és otthonosságot sugározzanak.

Ez a speciális szakmai terület nem képzelhető el a további lépések: a pedagógiai, a szociális és a foglalkoztatási rehabilitáció nélkül.

– Igen, és mindezek ahhoz szükségesek, hogy a sérült, a fogyatékkal élő személy valamilyen módon visszailleszkedjen a társadalomba: ha lehet, a munka világába, ha nem – mert olyan korban, vagy állapotban van –, akkor pedig lehetőleg minél tovább legyen önellátó, és csak akkor kelljen ápolni, otthon gondozni, amikor ezek a készségek már nincsenek meg. Ez a munkaerőpiac szempontjából mindenféleképpen hasznos, hiszen kevesebb lesz a rokkantnyugdíjas és az otthon ápolt, így munkaerő szabadul fel. Egy fontos lépés azonban hiányzik ahhoz, hogy kiteljesedjen a rendszer: osztrák-német mintára Magyarországon is létre kell hozni a balesetbiztosítást, amely az összes elemet – a balesetmegelőzéstől az akut ellátáson át a rehabilitációig, ide értve a protézisellátást és az életkörülmények biztosítását is – tartalmazza. Ennek kialakítása lehet, hogy drágának tűnik – hiszen nagy összegeket kell invesztálni –, hosszú távon azonban nagyságrendi különbségekkel olcsóbb, mint a jelenlegi struktúra. Problémának tartom, hogy még mindig rövidtávon, az adott környezetben gondolkodunk: csak azt számoljuk, hogy mennyibe kerül a rehabilitáció, de a rokkantnyugdíj, a járulékok és egyéb kiadások terheivel kevesen kalkulálnak. Jó lenne egyszer végre elismertetni a mindenkori kormányzattal, hogy az egészségügy ne maradékelven jusson forrásokhoz, sokkal jobban meg kellene becsülni, hiszen a gazdaság motorja. A legdrágább elemet, a munkaerőt vezeti vissza a munka világába és egyúttal arról gondoskodik, hogy ne kössön le forrásokat (pénzt, embert) az ápolás miatt. Érdemes messzebbre is tekinteni: az ágazat hatalmas holdudvarral rendelkezik, rengeteg szereplő – a közszférában dolgozó és a piacon működő – megélhetését biztosítja.

Hiányzik-e még bármi is ahhoz, hogy kijelenthessük, a beruházás befejeződött, a legfőbb célok a maguk teljességében megvalósultak?

– A százszázalékos befejezésig az hiányzik, hogy végleg üzembe helyezhessük azt a 18 ágyat, ami a „lelke” volt a beruházásnak az összes többi feladat mellett. Ez az intenzív rehabilitációt szolgáló részleg és az úgynevezett kómacentrum működtetése, amely komoly humán erőforrást és pénzügyi fedezetet igényel. Remélem, hogy 2013-ban végre sikerül elindítani. Gondot jelent továbbá, hogy egy hipermodern, nagy felületet, területet igénybevevő kórház működési költsége lényegesen drágább lett, mint a korábbi a pavilonrendszeré. Elég, ha csak három dologra gondolunk. Korábban nem voltak liftek, amelyek karbantartása, működtetése drága. A pavilonrendszerű kórházban nem volt klíma, míg ezekben az épületekben szellőztetni, klimatizálni kell, ennek költsége azonban nincs benne a napi díj értékében, de időnként hőségriadót rendelnek el, tehát kell klimatizálni. A takarítandó felületek, a szellőztetendő légköbméterek lényegesen nagyobbak, és vannak plusz-szolgáltatások, amelyek még bekerültek az új épületbe fedezet nélkül. Gondoljunk csak az automata tűzvédelmi rendszerre, hiszen itt fogyatékosok vannak, ha tűz ütne ki, e nélkül nehéz lenne a mentés. Azt gondolom, hogy akkor, amikor egy hatalmas beruházás készül, akkor ezeknek a működési költségeivel pluszként kalkulálni kell. Ám amikor a tervezés elindult, és az engedélyokiratot megkaptuk, nem volt törvényi előírás, hogy előzetes befogadással kell számolni, és ezeket a működési költségeket bele kell kalkulálni. Az építkezés folyamán, menet közben folyamatosan jeleztük, és tételesen kimunkáltuk, hogy ezek a többletköltségek megjelennek, de nem sikerült elismertetni. Ezt a saját munkám vonatkozásában kudarcnak élem meg. Bízom benne, hogy 2013-ra ez is a helyére kerül.

Ma van az utolsó napja az intézetben. Ez alkalomból milyen „elbocsátó szép üzenetet” szeretne megfogalmazni?

– Az ember életének vannak sarokpontjai, az egyik ilyen, amikor elkezdi a pályáját, belép egy munkahelyre, és ott eltölt egy bizonyos időt. Jómagam egy viszonylag konzervatív szemléletű ember vagyok, nagyon fontosnak gondolom a hűséget. Nem szeretem azokat az embereket, akik egy életen keresztül, 3-5 évente változtatják a munkahelyüket azzal a magyarázattal, hogy kihívásokat keresnek. Nekem összesen négy munkahelyem volt. Az OORI-ban 30 évet töltöttem el. Egész életemben azt a filozófiát követtem, hogy azon a munkahelyen is lehet és kell új kihívásokat találni, ahol sok időt eltölt az ember. Igyekeztem iskolát teremteni a szemléletmódommal, a kórházban és a társadalmi munkában egyaránt. Azt az üzenetet hagynám hátra mindenkinek, aki ebben az ágazatban dolgozik: az egészségügyben tevékenykedni, emberekkel foglalkozni – legyen az beteg vagy kolléga – és ehhez kapcsolódóan társadalmi munkát végezni – valójában nem munka, hanem hivatás, szolgálat a gazdasági, műszaki szolgálat területén is, nemcsak a „fehérköpenyes” területen.

 

Pályakép:

Dr. Ari Lajos Zalaegerszegen született, 1949-ben. Tanulmányok: BME Vegyészmérnöki Kar, gyógyszerész ágazat, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, külker. szak, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Egészségügyi Menedzser Szak. Szakmai képesítései: okleveles vegyészmérnök, okleveles közgazdász, okleveles egészségügyi menedzser, egyetemi doktor (közgazdász). Munkahelyek: Országos Élelmezés és Táplálkozástudományi Intézet, MIRELIT, Fővárosi István Kórház, Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet. Egészségügyi intézményben eltöltött szolgálati idő: 38 év, ebből vezetőként: 30 év. Jelenlegi munkahely, beosztás: Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, főigazgató gazdasági helyettese. Jelenlegi munkahelyen vezetőként eltöltött szolgálati idő: 30 év. Kapott kitüntetések, állami elismerések: OTSH Kiváló Társadalmi Munkáért, Tűzvédelmi Érdemérem (bronz), Népjóléti Miniszter elismerő oklevele, Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskereszt, Batthyány-Strattmann László díj, 75-szörös véradó emlékérem, Vass Imre emlékérem az orvosi rehabilitáció területén nyújtott életmű elismeréseként.

Ezek a cikkek is érdekelhetik