2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré Három évtized a rehabilitációs intézet vezetésében (1. rész)

Három évtized a rehabilitációs intézet vezetésében (1. rész)

2013-01-31 07:38 Forrás: Kórház 2012/12. -- Dr. Szepesi András - Bene Zsolt
2708
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Dr. Ari Lajos legutóbbi munkahelyén három évtizedet töltött el, ahol gazdasági és főigazgató is volt. Tíz éven át volt az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnöke, miniszteri biztosként pedig a vizitdíj beszedésének technikai megoldását bízták rá. 2012 decemberben elsejével vonult nyugdíjba.

 

 

Mikor alapították az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) elődjét, és milyen változásokon ment keresztül?

– A Habsburg-család létesítette 1917 körül a tüdőbeteg katonák kórházát. Archív fotókon még jól látható a bejárat, az épületek nagy része, melyek túlélték a II. világháborút. A portát sikerült ugyanolyanra rekonstruálni, mint amilyen annak idején volt. A kórház többször változtatott profilt, a háború után például helyet cserélt a Törökbálinton működő tüdőgyógyintézettel. Ekkoriban extrapulmonális tüdőbetegek gyógykezelésével foglalkozott. Miután a morbus hungaricus, a tüdőbaj visszahúzódott, új profilt kerestek az intézetnek. Bejött az ortopédia mint sebészeti profil, a szeptikus sebészet is odatelepedett, mert elkülönítve, az „erdőben” kisebb volt a fertőzés veszélye, és a rehabilitáció első lépéseként megjelent Novoszel Tibor vezetésével a gerincvelősérültek ellátása. Ez a feladat fokozatosan teljesedett ki.

Mikortól működik az intézet a mai szerepében?

– Az egykori Fodor József Állami Tüdőgyógyintézetből 1975-ben lett Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – gyönyörű helyen, a Budai-hegyekben, szubalpin klímában, ugyanakkor nagyon rossz műszaki körülmények között. Sok száz lépcső, pavilonszerű épületek, kis kórtermek jellemezték, hiszen annak idején ez az intézet ötszáz katona ellátására létesült, akik mozogni tudtak, hisz a lábuk, kezük egészséges volt, csak a tüdejük nem. Nos, ezekben az épületekben kellett elhelyezni mozgássérülteket, nagy kompromisszumokkal. A Fogyatékosok Nemzetközi Évét (1981) elmulasztotta az intézet, bár minden megpróbált, de nem sikerült megépíteni egy új rehabilitációs intézményt, pedig korábban ajándékba kapott egy erdőrészt a Pilisi Erdőgazdaságtól. Itt kell megemlítenem Borsay János professzor úr nevét, aki azt a nehéz feladatot vállalta magára, hogy kialakítja az új profilt. Volt segítsége is, Kullmann tanár úr személyében, aki a szervezési feladatok mellé hozzátette a tudományt. Ez a két ember – kollégáikkal közösen – hozta létre az intézetet, és őáltaluk indult el a rehabilitáció Magyarországon. Ez egy teljesen új szakma volt. Az első vezetők honoris causa kapták meg a rehabilitációs szakorvosi címet, hiszen nem volt, aki vizsgáztasson. Számosan jutottak ki közülük külföldre, Ausztriába, az AUVÁ-hoz – az osztrák balesetbiztosítóhoz –, amellyel példamutató volt kapcsolat. Sokat tanultak a kollégák, nem csak orvosok, hanem gyógytornászok és a szakma többi képviselői, így magam is.

Hogyan került Ön az intézményhez?

– Frissen végzett, doktorált közgazdászként lehetőséget kaptam 1983-ban, hogy pályázzak az intézet gazdasági igazgatói állására. Halász István barátommal – aki beosztott műszermérnök volt – együtt jelentünk meg az István Kórházban – jómagam mint anyaggazdálkodási osztályvezető-helyettes – Borsay igazgató úr irodájában, aki annyit kérdezett: „Elfogadod őt főmérnöknek?” – erre azt mondtam: „Persze!”. Elfogadod őt gazdasági igazgatónak? – kérdezte Halász barátomat Borsay, aki szintén azt válaszolta, hogy természetesen. Így lettünk abszolút pályakezdőként egy országos intézet gazdasági igazgatója és főmérnöke. Felejthetetlen élmény volt Medve Lászlótól átvenni a kinevezést, aki sok sikert kívánt a pályakezdőnek. Aztán néhány nap múlva, amikor költségvetési megbeszélésre kellett menni, Dévai Zsuzsa és Fejes László (főosztályvezető és főosztályvezető-helyettes) elmondták a „hogyan tovább”-ot, amiből semmit nem értettem. Aztán odajött hozzám egy úr, aki rendkívül feltűnő volt, mert mindenki más öltönyben volt, ő azonban vakító fehér kórházi öltözékben. Bemutatkozott: „Tarján György vagyok, a Kútvölgyi igazgatója. Látom, új vagy, gyere át hozzám, elmondok mindent.” Akkoriban olyan világ volt, ahol még spontán segítettünk egymásnak. Így indult el a pályám az intézetben.

 

(Folytatjuk)

Ezek a cikkek is érdekelhetik