2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré E pluribus unum – nemzetközi tudásközpontot vízionál

E pluribus unum – nemzetközi tudásközpontot vízionál

2013-09-20 07:27 Forrás: Kórház 2013/7-8. -- Sándor Judit
1344
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


A Semmelweis Egyetem tudományos és nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettese, a Genomikai Medicina és Ritka Betegségek Intézetének igazgatója, mindeközben vendégprofesszora a montreali McGill Egyetemnek. Nem tudja elképzelni az életét a betegek gyógyítása nélkül, a mai napig aktív gyakorló klinikus. Dr. Molnár Mária Judit neurológus, klinikai genetikus professzorral a kutatás helyzetéről, lehetőségeiről, rektorhelyettesként végzendő feladatairól beszélgettünk.

– Egyetemi felső vezetésben részt venni nagyon szép kihívás minden olyan embernek, aki felsőoktatási intézményben dolgozik, hiszen ez tulajdonképpen a megkoronázása az addigi pályafutásunknak. Olyan lehetőséget kaptam, amely új távlatokat nyitott meg számomra. Eddig elsősorban a saját és kollaboráló partnereim kutatásaira fókuszáltam, most azonban kitárult előttem a világ, sokkal szélesebb perspektívából, új dimenzióból látom az egész egyetem kutatását azáltal, hogy felelős vagyok az intézmény ez irányú tevékenységéért. Olyan képességeimet tehetem próbára, mint a szervezetfejlesztés, projektmenedzsment, amelyek intézeti szinten kevésbé bontakozhattak volna ki. Figyelemmel kísérem, hogy az egészségipar szereplői milyen irányban fejlődnek, hogy milyen kutatásfejlesztési stratégiái vannak az akadémiai és ipari partnereinknek. Ugyanakkor a saját szűkebb kutatási területemet megtartottam, hiszen fontos, hogy legyen olyan terület, amiben az ember el tud mélyülni, otthon tudja érezni magát. Ha saját magam irányítok kutatócsoportot, érzem a kutatók mindennapi problémáit is, és látom azt, hogy milyen feltételek javítása a legégetőbb, hogyan lehet új forrásokat megszerezni.

Hogyan lehet a szűkös körülmények között kutatás-fejlesztési koncepciót alkotni?

– Az elmúlt egy évben, amióta ezt a tisztséget betöltöm, az „E pluribus unum” elv alapján megújítottuk az SE pályázati és innovációs tevékenységért felelős szervezeti egységeit. A pályázati és innovációs folyamatok szervezését az elmúlt 10 évben több egyetemi tulajdonú kft. és egyetemi szervezeti egység látta el. Mindegyik szervezet különálló szakmai vezetés alatt állt, nagy önállósággal, saját célokkal, érdekeltségi rendszerrel. A szervezetek tevékenységei között jelentős átfedések voltak, a kitűzött célok sok területen versenyhelyzetet teremtettek közöttük, így az erők egyesítése nem történt meg. Az új vezetés 2012 őszén úgy döntött, hogy innovációs és pályázati tevékenységünk hatékonyságának fokozása érdekében elkerülhetetlen az egyetemi struktúrában a váltás, egy egységes innovációs központ felállítása. 2013. július elsején megalakult a Semmelweis Egyetem Innovációs Központja. Infrastruktúrájának kialakítását egy korábbi pályázati forrás teremtette meg az Üllői út 26. szám alatt. Így földrajzilag közel, egy emeleten dolgozik mindenki, aki innovációért, kutatásért-fejlesztésért, technológia-transzferért felelős. Innovációs igazgatónak egy Németországból hazatelepülő magyar kutatónőt sikerült megnyernünk. Azt reméljük, hogy neki köszönhetően a jelenleginél még nemzetközibb szemléletet kaphat az egyetem kutatásra, fejlesztése. Erre rá is vagyunk kényszerítve, hiszen a hazai pályázati források az elmúlt időszakban rendkívül szűkösek voltak. Félő, hogy a következő év sem lesz jobb, emiatt az európai és egyéb nemzetközi források nagyobb mértékű igénybevétele a kívánatos.

Milyen területeket ölel fel az egyetem kutatási koncepciója?

– A SE többmilliárdos kutatóegyetemi pályázata tavaly zárult. A bio-imaging a molekulától az emberig, a nanomedicina, az onkológiai kutatások, a személyre szabott medicinát támogató diagnosztikai, terápiás lehetőségek kutatása állt elsősorban a fókuszban. Ezek a témák továbbra is aktuálisak. Innovációs stratégiánkban a korábbinál sokkal intenzívebb közeledés jelenik meg a gyógyszeripari partnereink felé. Egy nemzetközi cég segítségével pharmaorientált stratégiai elemzést készítettünk, hogy megértsük a magyar, illetve nemzetközi partnereink fejlesztéseinek irányait. Az innovatív gondolkodás, a hatékony technológia-transzfer feltétele, hogy egy akadémiai kutatóhely tudja azt, hogy mely szellemi termékei lesznek piacképesek, hol jelentkezik a legnagyobb igény, és hogy hol vannak a fehér foltok. Ma már a kutatás nem az elefántcsonttoronyba elzárkózva folyik. Fontos a jó gondolatok optimális hasznosítása, a piacképes termékek létrehozása. Tudni kell, merre halad a világ az elkövetkező húsz-harminc évben, melyek azok a fő irányok, amelyek leginkább mozgatják az egészségipart és az egészségügyi kutatásokat.

Összhangban van ez az elgondolás azzal, amiről dr. Keserű György Miklós, az MTA Természettudományi Kutatóközpont főigazgatója beszélt egy szakmai konferencián: a gyógyszeripar jelentős bevételtől esik el a lejáró szabadalmak miatt, ezért erősödött fel a k+f területen dolgozók elbocsátása, miközben az egyetemi, akadémiai központok szerepe megnő a kutatási tevékenységben.

– Teljesen egyetértek vele, valóban ez a legújabb trend. A gyógyszeripar ugyanis nem tudja finanszírozni a korábbi nagyságrendben a preklinikai-klinikai kutatásait, hiszen egyre nagyobb ráfordításból egyre kevesebb originális gyógyszer születik. A biomedicinális egyetemek hármas feladatrendszerének egyike a kutatás, a felsőoktatás és gyógyítás mellett. Tehát abban az esetben, ha egymásra találnak a közös célokban, akkor költséghatékonyabban születhetnek meg az innovatív termékek. A kutatás-fejlesztés területén ma az együttműködés sokkal fontosabb, mint korábban volt. A modern technológiák egyre költségesebbek, a legtöbb szereplő pedig a finanszírozás szűkében áll, ezért nem versenyeznünk kell, hanem megosztanunk azt, amink van. Ha például az egyetemünknek van egy ötszáz millió forintos bázislaborja, akkor azt minél több kutatónak használnia kellene, legyen az ipari, akadémiai szereplő, vagy akár a magánszektorból érkező. Nem az a cél, hogy minél több azonos funkciójú drága műszert vásároljunk, hanem az, hogy a meglevőt maximális kapacitáson és jó minőségben működtessük.

Gondolom, jó tapasztalatokkal vértezte fel magát vendégprofesszori tevékenysége során…

– A montreali McGill Egyetem vendégprofesszora vagyok 1999 óta. Sántha Kálmán haladó szemléletének formálásában meghatározó volt a Montreali Neurológiai Intézet, amely nemcsak a magyar idegsebészet kialakításában játszott fontos szerepet, hanem a hazai neurogenetika, molekuláris neurológia is sokat köszönhet ennek az intézetnek. Tudományos szemléletemet, valamint „clinician scientist” attitűdömet itt alapoztam meg. Az elmúlt 14 évben voltak aktívabb és kevésbé aktív periódusaim, az aktívabb időszakban folyamatosan négy-öt hónapot is kinn töltöttem évente. Életemben fontos az a két év is, amit Németországban töltöttem Humboldt-ösztöndíjasként. A montreali éveknek, illetve Humboldt-ösztöndíjnak köszönhetően lehetőségem volt egy észak-amerikai és egy nyugat-európai felsőoktatási intézmény, kutatóhely kutatási stratégiáját, munkamódszereit elsajátítani és összehasonlítani. Észak-Amerikában sokkal rugalmasabban gondolkodnak a kutatók, több a lehetőségük, és ez nem feltétlenül csak az anyagi forrásokat jelenti. Ott nyitottabbak az „összjátékra”. A projektek, az ötletek irtózatos sebességgel generálódnak, a fiatal kutatók autonóm módon építik saját karrierjüket főnökük támogatása mellett. Úgy gondolom, számunkra is nyitottak az új dimenziók, az új típusú együttműködések annak ellenére, hogy egy alacsonyabb GDP-vel rendelkező pici országban élünk. Ha az ember megtapasztalja a légkörét egy-egy nagy európai vagy amerikai egyetemnek, megismerteti saját és intézménye kvalitásait a világban, onnantól úgy érzi, mindegy, hogy hol él: ha kutatásait finanszírozni tudja, minden elérhető számára.

Ma is aktívan gyógyít. Miért fontos a betegekkel való közvetlen kapcsolat?

– Neurológus voltam és neurológus vagyok ma is, ezt mindig hangsúlyozom. A betegek változatlanul mindennapjaim középpontjában állnak, olyannyira, hogy még a mai napig van saját szakrendelésem. Nem is tudnám elképzelni az életemet betegellátás nélkül. Egy klinikuskutató számára elengedhetetlen a beteggel való közvetlen kapcsolat, hiszen ez tölti fel energiával, lelkesedéssel. A kutatás egy izgalmas kaland, de vannak periódusai, mikor a lelkesedést revitalizálni kell. Ilyenkor kell valami, ami átlendít a holtponton és erre legjobb az, ha az ember érzi, hogy szükség van rá és mindarra, amire felesküdött. A minden nap feltett kérdés: „Tessék mondani, van remény, hogy gyógymódhoz juthassak?”, és az őszintén, de szomorúan adott válasz, hogy „A tudomány oly gyorsan fejlődik, bízzunk benne, hogy a közeljövőben megszületik a megoldás”, nagyon fontos mozgatórugó az életemben. Kutatóként az a célom, hogy új terápiákat, diagnosztikákat fejlesszünk ki. Ez pedig csak úgy megy, ha az ember pozitív visszacsatolást kap a hozzá segítségért fordulótól. A mai napig tanulok a betegeimtől. Sokan úgy érzik, kizárólagosan a modern technológiák hozzák a megoldást számos megoldatlan orvosbiológiai területen. Én úgy gondolom, hogy a technológia egy félkarú óriás. A beteg sokszor apró részletekbe menő kórtörténete, klinikai tüneteinek hosszmetszeti követése legalább annyira fontos, mint a modern technika. Az egyik a másik nélkül életképtelen. Ez különösen fontos egy olyan klinikusnak, mint én, aki a humán genom rejtelmeinek megismerésére adja a fejét.

Debrecenből került az OPNI-ba neurológusként. Miért volt a váltás?

– Az egykori debreceni Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán kiváló iskolába jártam. Ott kezdtem el 1995-ben az első molekuláris neurológiai laboratóriumot fölépíteni a Humboldt Alapítvány segítségével. Az OPNI-ba Nagy Zoltán professzor úr hívott azért, hogy itt is kialakítsak egy hasonló laboratóriumot, és itt is indítsuk útjára a neurogenetikai diagnosztikát. Az OPNI-ban hoztuk létre az ország első komprehenzív, molekuláris neurológiai osztályát, ahol a neurogenetikai járó- és fekvőbeteg-ellátás egy egységben zajlott a genetikai, szövettani és elektrofiziológiai diagnosztikával. Amikor bezárt az intézet, a Semmelweis Egyetem rektora látta az új terület fontosságát, és biztosította további életben maradásunkat. Tudta, hogy specializált tevékenységünk az országban hiánypótló, ezért befogadta az akkori osztályunk valamennyi munkatársát, egész infrastruktúráját. Ágyainkat ugyan átmenetileg elveszítettük, de a járóbeteg-szakrendelésünket és labordiagnosztikai tevékenységeinket meg tudtuk tartani. Most arra várunk, hogy ismét kaphasson finanszírozást fekvőbeteg-osztályunk, és a 2008-ban félbeszakadt tevékenységet folytathassuk. Intézetünk fő specialitása a ritka betegségek ellátása: a ritka betegségek 70-80 százaléka genetikailag determinált és döntő többségükben van idegrendszeri érintettség. Az országból mindenhonnan ellátunk betegeket, közöttük vannak olyan súlyos állapotúak, akik számára az utazás nehezen megoldható, ugyanakkor egy-egy átvizsgáláshoz, kezeléshez egy héten több alkalommal is szükség lenne a személyes találkozásra. A centralizált specializált betegellátás egy kis országban a leghatékonyabb ellátási forma.

A neurológia hozta, hogy a ritka betegségek és a személyre szabott orvoslás felé irányuljon a szakmai érdeklődése?

– Igen, ez így van. Az intézetünknek van egy genetikai diagnosztikai laboratóriuma, ezen belül végzünk rutin diagnosztikus vizsgálatokat, amelyek között vannak farmakogenetikai, diagnosztikai vizsgálatok is. Ezek segítségével ki tudjuk választani, hogy az adott terápiára reagáló vagy nem reagáló valaki. Ilyen vizsgálatot végzünk például a clopidogrel hatékonyságának megjóslására, illetve most állítottuk be a statin indukálta különböző mellékhatások genetikai alapú kockázatának felmérését. Egyik kutatási projektünk az interferon-β kezelés hatékonyságának vizsgálata sclerosis multiplexben, illetve a metformin mellékhatását célzó genomikai vizsgálatok. Másik fontos területünkön, a neurodegeneratív betegségekben az alcsoportképzéssel foglalkozunk az Alzheimer- és Parkinson-kór területén. Mindkét betegségnek vannak úgynevezett monogénes formái – vagyis a klasszikus poligénes, multifaktoriális kórformák mellett egyetlen gén által determináltak is. Nagyon fontos, hogy azonosítsuk, és külön csoportba tudjuk választani ezeket, hiszen a más etiológia más terápiás megközelítést igényel, és más a betegség prognózisa. Az sem elhanyagolható, hogy a monogénes formákban a genetikai diagnosztika segítségével a következő generációban meg tudjuk becsülni a betegség ismétlődésének kockázatát.

Eddigi pályafutása szakmailag vitathatatlanul nagyon sikeres. Milyen tervei vannak még?

– Nagyon szeretném, ha sikerülne egy olyan intézetet létrehozni, amely nemzetközi szintű egészségügyi szolgáltatást tud nyújtani, ahol mind a betegellátás, mind a betegellátást támogató diagnosztika határokon ível át, akárcsak a kapcsolódó oktatás és kutatás. Ki kell nyitnunk a kapukat, élnünk kell az új lehetőségekkel. Egyetemünk az ősszel szervez egy nemzetközi konferenciát egyetemi felsővezetők számára „Paradigmaváltás az egészségügyben – határon átívelő oktatás, kutatás és betegellátás” címmel. Ez is jelzi a törekvéseket, melyekhez nagyon jó alapokkal rendelkezünk. Egy nemzetközi tudásközpont létrehozásában látom a jövőt a Semmelweis Egyetem számára.

 

Pályakép

Dr. Molnár Mária Judit 1986-ban szerzi általános orvosi diplomáját, summa cum laude minősítéssel, a DOTE-n. 1986-tól 1998-ig a DOTE Neurológiai Klinikáján dolgozik, közben 1990-ben leteszi a neurológiai, majd 1993-ban a pszichiátria szakvizsgát. 1996-ban neuropatológiai szakképesítést, 1997-ben PhD fokozatot szerez élettan, neurobiológia tárgykörből. A DOTE-n eltöltött évek alatt vezeti a neurológiai osztályt, fejfájás/fájdalom, neuromuscularis és neurogenetikai ambulanciát. 1998 és 2007 között a DEOEC Neurológiai Klinikán már csak részállásban dolgozik, 1998-tól ugyanis az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben folytatja pályafutását, ahol 2002-től a Molekuláris Neurológiai Osztályt vezeti az intézmény 2008-as bezárásáig. 2006-ban neurológiából szerez Dr. med. habil. fokozatot. 2008-tól 2012-ig a Semmelweis Egyetem Molekuláris Neurológiai Klinikájának és Kutató Központjának a vezetője. 2009-ben klinikai genetikai szakvizsgát tesz. 2011-ben az MTA doktorává avatják és egyetemi tanári kinevezést kap. 2012-től a Semmelweis Egyetem tudományos és nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettese, valamint a Genomikai Medicina és Ritka Betegségek Intézetének igazgatója. 1999-től a mai napig a Montreal Neurological Institute, McGill University vendégprofesszora.

Ezek a cikkek is érdekelhetik