2018. április 21. szombat, Konrád napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré Aki Szegeden Szent-Györgyivel egy szabóhoz járt

Aki Szegeden Szent-Györgyivel egy szabóhoz járt

2013-12-28 07:44 Forrás: Orvosok Lapja 2013/12. -- Bernáth Bea
1923
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Csapkodtak körülötte a történelem villámai, hiszen az orvosi hivatást Horthy alatt kezdte, katonaorvosként folytatta, Rákosi, Kádár alatt fejlesztette, és még a rendszerváltás után is művelte. Dr. Géher Ferenc belgyógyász-radiológus lehetne fáradt, fásult attól az irdatlan tapasztalatmennyiségtől, amelyet 99 éve alatt szerzett, ő azonban még ma is cinkos mosollyal, kíváncsian tekint a világra.

Hogy szólíthatom?

– Sokáig főorvos úrnak hívtak, de ma már Tihanyban, ahol van egy kis házam egy kis kerttel, és ahol az év felét töltöm, csak Feri bácsinak szólítanak. Szokták is mondani a szomszédaim: úgy látszik, itt a tavasz, mert megjött Feri bácsi.

Meg tudja mondani, mi a titka a derűjének?

– Mindig is optimista alkat voltam. A jó és a rossz közül mindig a jóban hittem. Volt is részem benne, hiszen nagyon jó tanáraim, izgalmas utazásaim voltak, nagyon szerettem a hivatásom, van egy rendes fiam, két asszonyunokám és négy dédunokám, szóval teljes életet éltem, és bevallom, ma sem unatkozom. Szerencsére a röntgen-szakmában, legalábbis aktív koromban, nem volt soha annyi pénz, hogy bárki is irigyelt volna, és a politikát sem érdekelte ez a terület. Így nyugodtan, ellenségek nélkül dolgozhattam végig. Talán ennek is köszönhető, hogy valóban kiegyensúlyozottnak érzem magam.

Említette, hogy nagyon jó tanárai voltak. Úgy tudom a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is közöttük volt.

– A szülővárosom Derecske körorvosa, egy igazi emberséges ember, Sándor bácsi miatt elég korán, már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy orvos szeretnék lenni. Így kerültem a debreceni piarista, majd a szegedi Klauzál Gimnázium után a szegedi Ferencz József Tudományegyetemre, ahol Szent-Györgyi Albert tanította nekünk a biokémiát. Bevallom, nem igazán szerettem ezt a tárgyat, de magát, Szent-Györgyit nagyon kedveltem. Máig őrzöm azt a frakkot, amit ugyanannál a szegedi szabónál készíttettem 1938-ban a diplomaátadómra, amelyiknél Szent-Györgyi is varratott. Ő is frakkot csináltatott, ha jól tudom, épp a Nobel-díj átadásra.

Már akkor röntgenesnek készült?

– Nem, belgyógyásznak, és az is lettem, de elég hamar elkezdett érdekelni a röntgen is. Igaz, előtte még végigcsináltuk a háborút. A szegedi egyetemről, ahol ott maradtam tanársegédnek, egy kollégám ’41-ben elcsábított az akkor épp visszacsatolt Kolozsvárra. Itt olyan pezsgő szakmai és társadalmi életbe csöppentem, hogy rengeteget profitáltam belőle, sőt itt is nősültem meg. A szakmai fejlődésemet kissé hátráltatta, hogy innen sokszor hónapokra elvittek a frontra, bevonultam többek között Felvidékre, és a Szovjetunióba is. Belgyógyászként főleg olyan területekre irányítottak, ahol járványveszély volt. A háború vége felé még egy komplett katonai kórházat is felépítettünk Németországban, ami aztán amerikai kézre került. Láttam bizony csúnya dolgokat, de – talán a fiatalságom miatt – nem ment el a kedvem se az orvoslástól, sem az élettől. Talán annyi változott, hogy amikor 1947-ben hazajöttem a hadifogságból, már egyértelműen tudtam, hogy a röntgennel akarok foglalkozni.

Miért pont ezzel a területtel?

– A gyors diagnózis miatt. A képek hihetetlen dolgokat árulnak el a betegekről: mi volt a múltja, milyen lesz a jövője. Ennek ellenére nem értek egyet azzal, hogy a diagnózisból ki lehet hagyni a személyes találkozást. Van számos kérdés, amire csak a páciens tud válaszolni, ezek nélkül durva tévedések is becsúszhatnak.

Végül a nemzetközi hírű radiológustól, Ratkóczy Nándor professzortól tanulta meg a szakmát, a budapesti röntgenklinikán. De ez már az ötvenes évek. Nem érte semmilyen hátrány amiatt, hogy ön már a Horthy-korszakban is gyakorló orvos volt, a felesége pedig egy grófkisasszony?

– Érdekes módon nem. Mint említettem a politikát nem nagyon érdekelte a röntgen-szakma, így nem is foglalkozott velünk. Persze nem minden orvosi terület volt ilyen szerencsés, a kinevezéseknél nem feltétlenül a szakmai érdem számított. Egyébként úgy érzem, ez az egyik legnagyobb különbség a háború előtti és háború utáni egészségügyben. A háború előtt ugyanis csak az juthatott előrébb, aki szakmailag is letett valamit az asztalra.

Nem lehetett könnyű, amikor Észak-Koreába, az ottani Rákosi Mátyás Kórházba kellett mennie, kitanítani a helyi orvosokat. Kötelezték erre?

– Nem. A röntgenklinikán szóltak, hogy lenne-e valaki, akit érdekelne ez a lehetőség. Engem mindig is hajtott a kíváncsiság, ráadásul úgy gondoltam, én már voltam háborús környezetben, eggyel több ilyen élmény… miért ne?! Úgy hogy jelentkeztem. Egyáltalán nem bántam meg. Egy évig voltam kinn, ezalatt rengeteget utazgattam és persze kitanítottam két ottani orvost Kim-et és Ko-t a szakmára, bár az utóbbi elég lusta volt, ahogy akkor az ilyen orvosra mondtuk: csak a „bal hátsó lábával röntgenezett”.

Igaz, hogy elvált emberként ment már ki, de mégsem volt nagyon egyedül?

– Nagyon hiányzott a fiam, de azért nem voltam magányos. Én mindig szerettem a társaságot, például Kolozsváron bálszervező voltam. Koreában is szerencsém volt, mert egy remek csapat dolgozott együtt a kórházban, a magyarok nagyon összetartottak.

Jól érezte magát Koreában, jól a röntgenklinikán, mégis megpályázott egy osztályvezetői állást a Vas utcai Balassa János kórházban, amelyet el is nyert, és ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Miért akart váltani?

– Egy idő után, különösen, ha az ember betöltött már egy bizonyos kort, elvárják, hogy előrébb lépjen. Nem volt bennem óriási karriervágy, de én is éreztem ezt a nyomást. Ha volt bennem ambíció, hát az, hogy a munkámat a lehető legjobban végezzem. Ez talán valamennyire sikerült.

Idén épp 75 éve doktorált Szegeden. A 70 éves jubileumon személyesen vette át a Szegedi Tudományegyetem rektorától a rubindiplomát. Úgy tudom, már a platina járna, de mivel eddig még senki nem érte meg ezt a magas kort, csak most, az ön példája miatt kezdtek el gondolkodni rajta, hogy rendszeresítenek egy ilyet.

– Bevallom, én keveset tudok erről, az ilyen ügyeket már a fiam intézi.

Számos más dolgot, amelyeket jóval fiatalabbak sem végeznek maguk, főorvos úr önállóan megcsinál. 60 éve egyedül él, azóta látja el magát, főz, mos, takarít, sőt, úgy hallottam tavaly, 98 éves korában még maga gyűjtötte be a tihanyi kertben a diót. Muszáj feltennem a kérdést, mi a hosszú élet titka?

– Először is szeretném tisztázni, hogy már nem főzök, hanem rendelek, segítenek a mosásban is, sőt egy hónapja van egy takarítónőm is. Igaz, most szabadságra ment, úgyhogy én tettem rendbe a lakást. De hogy ne kerüljem meg a választ: magam is sokat gondolkoztam ezen a kérdésen és arra jutottam, hogy, legalábbis az én esetemben, a mértékletesség. Szeretem a jó bort, ebéd mellé egy kupica pálinkát, de egész életemben csak egyszer, 16 éves koromban rúgtam be. Szeretek jókat enni, különösen a húsételeket, de ugyanannyi volt a súlyom 60 éven keresztül. Van tévém, de előfordul, hogy hetekig nem kapcsolom be. Szerettem meccseket nézni, de soha nem voltam focirajongó, jártam koncertekre, de nem szólt állandóan körülöttem a zene. Talán két gyengém volt, az utazás és a könyvek, ezeknek nem tudtam ellenállni. Ja, és van még egy hibám: orvosként azt prédikáltam a betegeimnek, hogy tessék sok folyadékot inni, eközben én magam alig iszom, hiába, nem kívánom a vizet (nevet). Szóval visszatérve, azt hiszem az a titok, hogy semmit sem tagadtam meg magamtól, de nem vittem túlzásba sem semmit.

Ezek a cikkek is érdekelhetik