2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Portré A beteg embernek nemcsak a betegségével, hanem a személyiségével is foglalkozni kell

A beteg embernek nemcsak a betegségével, hanem a személyiségével is foglalkozni kell

2012-01-16 07:00 Forrás: Kórház 2011/12. -- Dr. Szepesi András, Bene Zsolt
1437
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Sótonyi Péter professzorral, Széchenyi-díjas igazságügyi orvossal, egyetemi tanárral, az Astellas-díj védnökével beszélgettünk.

Professzor úr, mi motiválta abban, hogy elvállalja az Astellas-díj védnöki tisztségét?

– Amikor felkértek arra, hogy legyek az Astellas-díj védnöke, nagyon örültem, mert a médiában gyakran csak a negatívumokat emlegetik, viszont kevés szó esik a magyar orvostársadalom tisztességes derékhadáról. Az orvostanhallgatóknak elmondom, hogy olyan hivatást választottak, olyan pályán fognak dolgozni, ahol sajnos az orvostársadalom teljesítőképessége a végéhez érkezett. Félő, hogy a betegellátás során a hiba és a tévedés exponenciálisan növekszik. Ennek már kirajzolódnak a vonalai, hiszen ismert a romló feltételrendszer, a túlterheltség, és látjuk, hogy a személyi ellátottság egyre nehezebbé válik, miközben egyre nagyobb és bonyolultabb a társadalom jogos elvárása az orvossal szemben. Egy ilyen szerveződés létrejötte talán egy kicsit „felrázza” majd a társadalmat. Annak különösen örülök, hogy már nemcsak a laikusok, a betegek szavaznak, hanem öt orvosi területen, a szakma által jelölt kiemelkedő személyiségek is lesznek a díjazottak között. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olyan szakembert fognak találni, aki emberileg és szakmailag példaként állítható. Romhányi György professzor arra tanított bennünket: „A példa a legjobb tanítómester! Önök példák legyenek, nemcsak a betegeknek, hanem a kollégáiknak is!”.

Most, ebben a helyzetben is, több százezer hihetetlenül tisztességes és gyengén fizetett gyermekorvosnő, háziorvos, patológus, radiológus dolgozik a rendszerben egy rossz szó nélkül – és még mindig magas a szakmai színvonal.

– Igen, ezt a magas szakmai színvonalat az is jelzi, hogy a magyar orvos – szakorvos vagy rezidens – igen „jó terméknek” számít a nemzetközi munkaerőpiacon. Ugyanakkor a gondolkodásuk is teljesen más, mint a miénk volt. Egy mai fiatal orvosjelölt vagy szakorvos, a lehetőségeket figyelembe véve, hosszabb időt tölthet külföldön. A kredittranszfer-rendszer keretein belül egy félévre elmehet nyári gyakorlatra például Németországba, levizsgázik, amit itthon elfogadnak neki. Külföldön belekerül a vérkeringésbe, ahol látja, hogy keményen kell dolgozni, de a társadalom megbecsülése az ő életformájában megfelelő polgári életnívót tud biztosítani. Ugyanakkor, az anomáliáit szigorúan szankcionálja – szemben Magyarországgal, ahol semmi nem valósul meg. Az orvostanhallgatók belülről érzékelik a mai magyar valóságot, és azt is látják, hogy még mindig működik a feudális oligarcha rendszer – ám ez nekik nem tetszik. Ezek a gyerekek már nem hallgatnak azokra az erkölcsi szentenciákra, amit nekünk mondtak.

Lehet, hogy a régi mestereink jobb példát mutattak?

– Lehetséges! Viszont az én generációm nem tudott maga dönteni arról, hogyan képzeli el a jövőjét. Amikor mi végeztünk, akkor megmondták, hogy ez a három állás van, ezek közül egyet el kellett fogadni. Ugyanakkor biztosak voltunk abban, hogy kapunk állást. A mai fiatalok inkább elmennek külföldre, a nyári gyakorlatukat töltik, dolgoznak valamilyen beosztásban, a nyelvet jól beszélik. Odakint megismerik őket, látják, hogy ezek a fiatalemberek dolgozni akarnak, értelmesek, alkalmazni lehet őket. Ezért már akkor, ott (Freiberg és Heidelberg nekünk partnerünk, testvéregyetemünk még Mária Terézia óta) állást ajánlanak számukra. Nem is egy végzett hallgató van, aki bekerült a kinti szakorvosi rendszerbe. Sajnos, éppen ők jelentenék a hazai orvostársadalom legjobb rétegét. Ha megnézem a saját évfolyamomat – egyébként 2013-ban lesz az 50 éves Aranydiploma átadási ünnepségünk –, ott az volt a jellemző, hogy egy nagyon vékony réteg már extraklasszisként érkezett, mert például már kiválóan beszélt több nyelvet, jó iskolába járatták a szülők stb. Tehát megkapta azt a polgári hátteret, ami ehhez szükséges volt. A középmezőny erős volt, a gyenge társaság viszont nagyon vékony. Manapság viszont azt figyelhetjük meg, hogy nagyon erős a kiválóak csoportja, lényegesen vékonyabb a középmezőny, és van a „futottak még” kategória, akiknek azért van szükségük az orvosi diplomára, mert a papának mondjuk magánrendelője van, de különösebben nem érdekli a pálya őket.

Azt a bizonyos „felső részt” – amely egyébként a tudományban is megtalálható – nagyon szeretik a külföldiek, őket boldogan viszik el, a másik, elvékonyodott rész pedig itt marad Magyarországon.

– Sajnos, így van. Ez a „felső réteg” csak akkor fog visszajönni, ha megfelelő – a kintihez hasonló – feltételeket biztosítanak számukra.

Nem tett jót az egészségügynek, hogy politikai „zsákmányterület” lett Magyarországon.

– Bár nem értek az egészségpolitikához – sosem foglalkoztam vele –, de azt tudom, hogy az „alépítmény” már az összerogyás állapotában van. Amennyiben ez az alépítmény összeomlik, mert nem tesznek ellene semmit, akkor az a felépítményt is maga alá fogja temetni, és katasztrofális állapotba kerül a medicina. Az egészségügyet nem szabadna a politikai csatározások színterére engedni, mert visszaüt, hiszen a társadalomnak az vagy tetszik, vagy nem. Ennek ellenére mindegyik politikai kurzus kiteszi ennek, a média pedig „ráront”, az ügyvédek orvospereken dolgoznak, mindezek romboló hatással vannak az orvos és a beteg kapcsolatának amúgy is nagyon problémás, kényes helyzetére. Ezért is tekintek várakozással a Semmelweis-terv kibontakozására.

Ezen a rossz hangulaton javíthat például az Astellas-díj szellemisége.

– Valóban, hiszen a társadalom választhatja meg azt az orvost, akit kiválónak tart, és az egyes szakmák maguk közül is bemutathatnak olyanokat, akik szakmailag és emberileg is egy vállalható példakép modelljét valósítják meg. Azonban nem elegendő a sok kiváló személyiség, bizonyos feltételeket is biztosítani kell a számukra. Kíváncsi vagyok, mikor történik meg, hogy valaki – polgári peres ügyben, kártérítés miatt –, nem a kórházat fogja perelni, hanem a fenntartót, a magyar államot? Ismert, hogy van egészségügyi törvényünk, léteznek a beteg- és orvosjogok stb., de ki kötelezheti arra az orvost, hogy mindezeket teljesíteni kell a számára biztosított feltételek mellett? A törvény az orvostól a maximumot várja el, de hol van az ő körülményeiben biztosított maximum, amikor kevés az orvos, nincs nővér és hiányoznak az eszközök stb.?

A MOTESZ is szerepet kapott a leendő díjazottak jelölésében.

– Tekintettel arra, hogy az Astellas úgy döntött, hogy öt orvosi diszciplínában fog első díjat kiadni, ezért az orvostársaságok véleményére épít. Így emelte be a MOTESZ-t mint társegyüttműködőt, a MOTESZ pedig kiadta a tagegyesületeinek – Magyarországon egyébként 122 orvostársaság van –, hogy nyilvánítsanak véleményt. Így tehát a MOTESZ részvétele is megjelenik ebben.

Az Astellas-díj az orvosoknak a beteggel való testi-lelki törődésére irányítja a figyelmet.

– Ez azért is fontos, mert úgy látom, hogy a medicina elindult, és nagy léptekkel halad a dehumanizáció útján. A technikai ellátottság, felszereltség, ez a háttér egy kicsit távolabb viszi attól a lényeges elemtől, hogy a beteg embernek nemcsak a betegségével, hanem a személyiségével is foglalkozni kell. Ez nagyon fontos, mert a betegségek több mint 50 százaléka pszichoszomatikus eredetű. Nem véletlen látjuk, hogy a paramedicinális terület népszerűsége az égbe szökik, mert odafigyel az emberre, foglalkozik vele.

Reintegrálni kellene az egészségügyben, mert eddig dezintegráltunk – jött a CT, MR stb. –, most viszont, holisztikus szemlélettel „újra össze kell rakni” a beteget.

– Amikor még hallgatóként jártam az egyetemre, Magyar Imre, aki docensként dolgozott itt, néhány alkalommal gyakorlatot is tartott. Ahogy ő a beteggel beszélt, és azt a sok lényeges információt, amit ő a beszélgetésből leszűrt, azt mi, orvostanhallgatók csak ámultuk és bámultuk. Ezt – úgy vélem – egy mai gyakorlatvezető nem tudná megtenni, egyrészt mert nincs is rá annyi ideje, másrészt pedig azért, mert már nem ebbe a struktúrába szocializálódott. További példaként szoktam említeni a hallgatóknak az egykor a Klinikán dolgozó, „nagy” Romhányi testvért, aki – gyerekgyógyászként – a gyakorlatvezetőnk volt. Ő mindig azt tanította: „Kedves kollégák! Mielőtt egy kisbabát megnéznek, hallgassák meg figyelmesen az anyukát, mert ő »megmondja« a diagnózist, pontosabban azt, hogy ő mit észlelt, mi változott a gyerek viselkedésében – és csak ezután nyissák ki a pelenkát”. Ez még most is igaz! Persze a medicinális dolgokra is szükség van: el kell mondani a betegnek, hogy vegye be a tablettát, és meg fog gyógyulni. A beteg hisz benne – mert ez pszichoszomatikus dolog is –, és egyszer csak azt mondja, hogy elmúltak a panaszai.

Ezek a cikkek is érdekelhetik

Kulcsszavak

Astellas-díj ,