2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Orvostörténet Szükség van példaképekre – Szentágothai János portré

Szükség van példaképekre – Szentágothai János portré

2013-02-02 06:53 Forrás: Orvosok Lapja 2012/12. -- Czompó Judit
1758
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


„Az orvoslás tudománya a szívben gyökerezik. Akinek a szíve hamis, az orvosként is hamis, akinek a szíve igaz, az orvosként is igaz.” (Paracelsus)

 

Rohanó világunkban az oktatásban, kutatásban, tudományokban, így az orvostudományban is sajnos egyre kevesebb szót ejtünk a nagy elődökről, példaképekről. Azokról, akik nem csak saját szakterületük meghatározó alakjai, hanem művelt, intelligens, kiváló jellemű és humorú emberként, diákjaira figyelő, fantasztikus vénájú tanárként generációk egész sorát nevelik fel. Szentágothai János orvos, Kossuth-díjas anatómus, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, az MTA elnöke is ilyen példakép, akinek ars poeticája – a „történelmi körülmények között tisztességesnek (...) maradni” – ma is aktuális, és igencsak megfontolandó, tegyük hozzá: nemcsak a fiatal orvosnemzedék előtt.

Mint ismert, az UNESCO közgyűlése (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) 2011 decemberében határozott úgy, hogy Szentágothai János emlékének szentelte a neves agykutató születésének centenáriumát, a 2012-es évet.Ritkán esik meg, hogy egy magyar tudósnak nemzetközi évet szentelnek, úgy gondolom, hogy ez egyben a magyar tudományos élet, a Magyar Tudományos Akadémia elismerése” – nyilatkozta Pálinkás József, az MTA elnöke ez 2012 január 1-jén, amikor is megkezdődött az ünnepségsorozat: koszorúzás a Semmelweis Anatómiai Intézetben; kiállítás a BTK-TTK Könyvtárban; az Örkény Istvánt, Ottlik Gézát, Solti Györgyöt és Szentágothai Jánost ábrázoló bélyegkisív megjelenése; Törley Mária Szentágothai professzorról készült alkotásának avatása a Semmelweis Egyetem 100. évfordulóján; illetve névadóünnepség a pécsi egyetem új kutatóközpontjánál, amely október 29-e óta immár Szentágothai nevét viseli. Ezt, a minden tekintetben nagyszerű centenáriumot a híres anatómus születésnapján (október 31.) megtartott ünnepség zárta a Magyar Tudományos Akadémián.

Ahogy a bevezetőből is kitűnik, felsőfokú jelzők és legek nélkül nehéz lenne megrajzolni Szentágothai János pályáját, azét az emberét, akinek ereiben apai és anyai ágon, erdélyi szász, illetve magyar és székely nemesek vére csordogált, akinek a dédapja és nagyapja (Lumnitzer Sándor, Antal Géza) az orvostörténelem kiválóságai közt szerepelt. Mint önéletrajzi írásából ismert, édesanyja (Antal Margit) öt orvos fia között – akik mind a Pázmány Péter egyetemen tanultak – katonás rendet, fegyelmet tartott. János, a második fiú, 1930-ban kezdte el kutatói pályáját. Az egyetemi évek kezdetekor famulus volt a Lenhossék Mihály irányítása alatt álló anatómiai intézetben. Amikor jóval később kinevezték a pécsi egyetem anatómiai intézetének élére (1946) tarsolyában hozta magával elődje, tanára, a neves idegrendszer-kutató, anatómus „örökségét”, szellemi hagyatékát, amelyet saját élettapasztalataival egészített ki. Annak ellenére, hogy a politikai helyzet nem volt éppen kedvező, hisz publikációra nemigen nyílt lehetőség nemzetközi lapokban, illetve a – később rangos, neves – tanári gárdát is a laboratóriumban szorgoskodó, lelkes és kíváncsi hallgatókból állította össze, Pécs nagyon hamar az ország egyik legjobb tudományos műhelyévé vált. Ez mindenképpen Szentágothai érdeme volt.

Mint életrajzából kiderül, feleségével (Biberauer Alice) és három lányával: Katalin, Klára és Mária Krisztina – akik szintén az orvosi pályára léptek –, no és a tanítványokkal, takarítókkal és fűtőkkel pár száz négyzetméteren éltek együtt, mint egy szép, nagy család. Szentágothai pedig a mikroszkóp vagy az íróasztal mellett ülve azon anatómiai atlaszon munkálkodott, amit a „Funkcionális anatómia” c. kötettel együtt ma is haszonnal forgatnak az orvostanhallgatók. Miközben lányai nevetgélve bújócskáztak az asztal alatt, ő precíz rajzokat készített „Az ember anatómiájának atlasza” című könyvhöz, amit Kiss Ferenccel közösen készített. Szentágothai egyébként nemcsak kiválóan rajzolt, hanem szabadidejében gyakran ragadott ecsetet is. Leginkább akvarelleket készített, melyek – személyiségéhez hasonlóan – színesek és elgondolkodtatóak. Annak ellenére, hogy megérte a második világháború poklait, a rendszerváltás küzdelmeit, megőrizte a családjától örökölt polgári értékeket, ember maradt az embertelenségben, és példaképe lett tanítványainak (Gulyás Balázs, Réthelyi Miklós, Flerkó Béla, Hámori József) is. Gulyás Balázs neurobiológus professzor szerint senki nem tartott olyan lenyűgöző, fantasztikus anatómiai előadásokat „az orvosi képzés lehető legszárazabb tárgyáról”, mint Szentágothai. Réthelyi Miklós, a Semmelweis Egyetem igazgatója, rektora, majd a Szentágothai János Idegtudományok Doktori Iskola vezetője – volt nemzeti erőforrás miniszter – ma is büszke híres rokonára, aki kiváló szónok, remek apa, és após volt.

Flerkó Béla, aki a reprodukciós rendszer neuroendokrin szabályozásának kutatásában segédkezett, illetve Szentágothai helyét vette át 1963-ban a pécsi Anatómia Intézetnél, azt az utat folytatta, amit nagy elődje elkezdett. Hámori József – aki tanárához hasonlóan a kisagy és a látórendszer szerkezetével foglalkozott – több alkalommal is elmondta, hogy Szentágothai végül azért nem lett Nobel-díjas, mert úgy ítélték meg, hogy „túl sok mindennel foglalkozik egyszerre”.

Szentágothai, több nemzetközi szervezet rendes és külső tagja (National Academy of Science, Royal Society, vatikáni pápai akadémia) is volt. Számos egyetem (Oxford) díszdoktorává választotta. Hírnevét, tisztségeit, nemzetközi kapcsolatait mindig a jó ügyek (oktatás, képzés) szolgálatába állította, mert rendületlenül bízott a tudás hasznosságában és nélkülözhetetlenségében. Határon innen és túl is jól ismerték, és ő is ismert mindenkit. Problémáit ismertető akadémikussal, MDF-beli párttársaival, kérdéseit felvető tanítványaival és fájdalmait soroló betegeivel egyaránt kiválóan szót értett.

Az 1946-ban Pécsett kinevezett anatómiaprofesszor híres elődök (A Nobel-díjas Bárány Róbert, Hőgyes Endre és a Lenhossék család) munkásságára, szerteágazó ismereteire, óriási tudására, emberismeretére és mindenekelőtt ember- és életszeretetére alapozva szerzett elévülhetetlen érdemeket. Hatása még most is „kitapintható” a hazai agykutatás „idegpályáin”, hisz a tavaly tavasszal az agykutatói Nobel-díjként emlegetett kitüntetéssel díjazott Buzsáki György, Somogyi Péter és Freund Tamás közül utóbbi két szaktekintély a Szentágothai-iskolából hozott értékeket, tapasztalatokat viszi tovább.

A gyakran reneszánsz emberként aposztrofált Szentágothainak, aki életrajzi írását Vörösmarty szavaival fejezte be: „életem »jó mulatság, férfimunka« volt” – is megvoltak a maga példaképei, akikre felnézhetett, akikkel érvelhetett, vitázhatott. Úgy, ahogy egykor a neves görög iskolák tanítómesterei és diákjai tették, akik a természet lágy ölén sétálva vitatták meg a tudomány, a művészetek, az élet nagy kérdéseit. Ezt tette sokszor a Mecsek lejtőin sétálva Szentágothai is, aki azon évezredek óta születő példaképek sorát gazdagítja, akikre mindig is szükség van és volt, hisz nélkülük – minden tekintetben – sokkal szegényebbek lennénk.

Ezek a cikkek is érdekelhetik