2017. december 15. péntek, Valér napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Orvostörténet A modern idegélettan megalapítója – Sir Charles Scott Sherrington-portré

A modern idegélettan megalapítója – Sir Charles Scott Sherrington-portré

2013-12-30 07:33 Forrás: Orvosok Lapja 2013/12. -- Czompó Judit
7469
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


„Általában az az ember jut a legmesszebb, aki hajlandó merni és tenni.” (Dale Carnegie)

Az emberi agy – ideológiai, vallási és orvosi előítéletek miatt – századokon keresztül „tiltott terület” volt a sebészek szikéje előtt. Egy-két bátor idegsebész a már említett előítéletek ellenére mégis feltárt néhány koponyabelseji daganatot. A központi idegrendszer működési elvének pontos tisztázása azonban a 19. század végi kutatókra maradt, akik vizsgálataik során kimutatták: az egyes idegek az ingerületet az izmok felé a központi idegrendszerből közvetítik, más idegek pedig a testből viszik az agy felé az érzőideg-végződésekből származó ingerületet. Vagyis nem a test valamely része érez, hanem az agy. E kutatók közül a legjelentősebb Sir Charles Scott Sherrington volt, aki az emberek legközelebbi evolúciós rokonain, az emberszabású majmokon végzett kísérletsorozataival utat nyitott az emberi agy jobb megismerése felé, és aki több mint 50 éves munkássága során, megalkotva a (gátló és ingerlő) szinapszis fogalmát, megalapozta a neurofiziológiát.

„2000 évvel ezelőtt Arisztotelész azt szerette volna megtudni, hogyan kapcsolódik a szellem, a gondolkodás a testhez. Nekünk még a jövőben is lesz feladatunk, hogy erre a kérdésre megpróbáljunk felelni” – mondta 92 éves korában a londoni születésű Sir Charles Scott Sherrington, aki a St’ Thomas Hospitalban és Cambridge-ben tanult majd diplomázott. Utóbbi egyetemen a brit fiziológia atyjának tekintett Sir Michael Foster is oktatta. Doktorátusának megszerzése után Berlinbe utazott, ahol a neves szaktekintély, Rudolf Virchow hathetes kurzusra küldte Robert Kochhoz, ahol egy évig végzett bakteriológiai vizsgálatokat, majd visszatért Londonba. Sherrington eleinte az antitoxinokkal foglalkozott, figyelme csak később fordult az emberi reflexek felé, amelyeket vizsgálva – Pavlovhoz hasonlóan – megalkotta a feltételes reflex elméletét. Emberszabású majmok agyféltekéin végzett kísérletei során elkülönítette a gerincvelőbe, az agytörzsbe és a központi idegrendszerből a testbe vezető idegeket. Vizsgálódásai során megfigyelte az agytörzsekben bekövetkezett anatómiai változásokat. Rájött, hogy a reflexívek nem egymástól függetlenül, hanem együtt tevékenykednek. Az ingertevékenységet több forrásból származó jelek összegződése adja.

A neves fiziológiaprofesszor – aki Sir Edgar Adrian-nel megosztva 1932-ben kapott fiziológiai-orvosi Nobel-díjat az idegsejtek működésének kutatásáért, azon felismeréséért, hogy erősebb inger magasabb frekvenciájú idegi impulzusokat okoz – Liverpool, London és Oxford egyetemi katedráin oktatott. Tanítványai közül később három is (John Carew Eccles, Sir Howard Florey, Ragnar Granit) Nobel-díjas lett.

Oly sok tudóshoz hasonlóan Sherrington pályaívét is megszakította az első világháború. Egy lőszergyárban volt kénytelen napi 13 órán át fizikai munkát végezni. Bár rövidlátó volt – a gyárban gyakorta nem használt szemüveget. Tudományos kísérleteivel ekkor sem hagyott fel, súlyos sérülést szenvedetteken tesztelte az antitetanus szérumot. A diftéria elleni szert (saját unokafivérén) elsőként ő alkalmazta sikeresen Angliában.

Sherrington több mint 300 szakcikke, és a modern idegtudományok sorában mérföldkőnek számító, 1906-os megjelenésű könyve (The Integrative Action of the Nervous System) mellett több kiadványt (Mammalian Physiology (1919), The Assaying of Brabantius and other Verse (1925), Reflex Activity in the Spinal Cord (1932), Man on His Nature (1942) is írt. E legutóbbi kötet a neves 16. századi orvos Jean Fernel munkásságát mutatja be Sherrington különleges látószögéből, aki maga is széles érdeklődési körrel bírt, életrajzíró, orvostörténész, filozófus és költő volt egy személyben, aki tudományos tevékenysége mellett, különféle művészeti ágak iránt is érdeklődött. Mindezt valószínűleg mostohaapjának, a neves archeológusnak (dr. Caleb Rose) is köszönhette, és annak is, hogy az ipswhichi családi ház falain és polcain értékes festmények, geológiai leletek és könyvek sorakoztak.

1886-ban Olaszországban tanulmányozta a kolerát. Egy évvel korábban már Spanyolországban is kutatta e gyilkos kórt, ahol a neves spanyol neurológussal (Santiago Ramón y Cajal) is megismerkedett. Kutatásai mellett Sherrington Olaszországban gyakran látogatta képtárakat, művészeti galériákat is, a ritka könyvek iránt érzett gyűjtőszenvedélye ekkor kezdődött el. Sherrington összetéveszthetetlen stílusa, gondolatainak eredetisége mindenben megmutatkozott, amit írt. Élénk képzelettel megáldott ember volt, aki e finom képszerűséget írásaiban (orvosi témájú köteteiben is) tökéletesre csiszolt kifejezésekkel adta vissza. Sherrington a sportot sem hanyagolta. Ifjúkorában (Ipswich) atletizált, Cambridge-ben pedig rögbicsapatban játszott, de a téli sportokat is kedvelte.

A neves angol neurofiziológus 1892-ben nősült. Feleségével (Ethel Wright) együtt gyakran megvendégelte barátait oxfordi teadélutánjaikon. Ethel élvezte ezt a pezsgő életet, ám egészsége egy idő után megromlott, később mentális problémákkal és szívelégtelenséggel küszködött.

Charles Scott Sherrington, aki az 1920-as évek elején a Royal Society elnöke is volt, a Royal Medal (1905) és a Copley Medal (1927) – mellé 1922-ben a Brit Birodalmi Érdemrend (GBE) fokozatát, a lovag-nagykereszttel is megkapta. Nemcsak az oxfordi és a londoni egyetem, de – egyebek mellett – Athén, Birmingham, Budapest, Manchester, Montreal, Párizs, Strasbourg és Toronto is tiszteletbeli díszdoktorrá fogadta Sherringtont, akit 1941 óta ízületi bántalmak gyötörtek, melyek egészen haláláig elkísérték. A modern idegélettan megalapítója 95 éves korában hunyt el, 1952-ben – ugyanabban az évben, mint szeretett hitvese.

Ezek a cikkek is érdekelhetik