2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Orvoskamara Védharc a végeken

Védharc a végeken

2013-06-27 06:56 Forrás: Orvosok Lapja 2013/6. -- Niczky Emőke
1471
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Losonczy János szülész-nőgyógyász főorvossal, a MOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnökével beszélgettünk a határ menti gyógyításról, az utánpótlás hiányáról és arról, ki szívja el a levegőt a másik elől.

A megyében élők egészségi állapota több összehasonlításban is igen kedvezőtlen, miközben a Jósa András kórház fejlesztéseit néhány fővárosi szolgáltató is megirigyelhetné. Ön szerint mi az ellentmondás oka?

– Szerintem igen általános a sztereotípia, hogy minden fejlesztési pénzt Budapestnek kellene kapnia, s minden ellátásnak ott kell működnie a legmagasabb színvonalon. Ezzel szemben én azt gondolom, minden területen a betegforgalom, az igények tükrében érdemes megtervezni a fejlesztéseket. Ez a szemlélet látszik is az utóbbi időben, ami a korábbi elképzelésekhez képest ma már némi elmozdulást jelent. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egészségügyi helyzete sajnos valóban rossz. Azt szokták mondani, Magyarország Trianon óta önmagával határos, ám ez a megállapítás éppen az egészségügyi ellátás tekintetében nem igaz. Keleti szomszédaink rendszerei nem ütik meg a mi ellátásunk színvonalát sem a gyógyítók felkészültségében, sem a műszerezettségben. Romániából, Ukrajnából ezért jelentős a hazánkba irányuló betegforgalom, ami természetesen további anyagi és szakmai terheket ró az itteni ellátórendszerre.

Miféle szakmai többletteherről van szó?

– Elhanyagoltabb állapotban, nemegyszer meglehetősen előrehaladott betegséggel érkeznek onnan a páciensek. Külön lelki vívódást jelent számunkra az az egyébként érthető politikai álláspont, amely a magyarság összetartozását hangsúlyozza. Igen ám, csakhogy mi kénytelenek vagyunk hideg fejjel mérlegelni, hiszen adott esetben egy külhoni beteg nem élvezhet előnyt a hazai páciens rovására. Karitatív szervezetek próbálnak ugyan segíteni ezen a problémán, de megítélésem szerint elérhetőségük és anyagi lehetőségeik korlátosak. El kellene talán gondolkodni azon, hogy némi állami segítséggel, de akár üzleti célzattal is, létre lehetne hozni betegbiztosító, betegsegélyező egyesületeket mind a tömbben, mind a szórványban élő magyarság és azok hozzátartozói számára akkor is, ha ezek pillanatnyilag nem magyar ajkúak. Tény azonban, hogy Románia uniós csatlakozásával mára javult a helyzet.

Milyen népegészségügyi problémák jellemzők leginkább a szabolcsiakra, és mi lehet ezek kiváltója?

– Sajnos csaknem mindegyik népegészségügyi gond sújtja az itt élőket. Elterjedtek a pulmonológiai problémák, ezért nem véletlen, hogy a mi megyénkben, valamint Borsodban kötelező tüdőszűrést rendeltek el. Ennek az az oka, hogy a határ túloldaláról, főképpen Ukrajnából nagyon sok munkavállaló és kereskedő érkezik az országba. A TBC mellett a nemi betegségek száma és a HIV-fertőzöttség is magasabb odaát, de gyakoribb az MRSA előfordulása is. Az ellátás mellett tehát folyamatos készültségben is kell állnunk. A határtól távolodva egyébként a TBC-s esetek száma folyamatosan csökken, ami igazolja, hogy behurcolt jelenségről van szó. Emellett a koraszülés is gyakori a megyében, aminek az elfogadott nézet szerint szociális oka van. Az említett problémákat a rendszer önmagában nem képes hatékonyan kezelni, bár a Jósa kórház igyekszik fölvenni a harcot. Az intézmény lehetőségei azonban korlátosak, hiszen a finanszírozás itt sem elegendő, más kórházak és a külföld elszívó ereje ráadásul szintén érvényesül ma már. Nemrég sebész, kardiológus, belgyógyász távozott az intézményből, a személyi állomány átlagos életkora pedig igen magas. A bérfejlesztés javít a helyzeten, de szükség van a folytatására.

Van-e szakmai együttműködése a kórháznak más nagy intézményekkel?

– A debreceni egyetem ötven kilométerre van tőlünk, így tapintható egyfajta baráti rivalizálás a két ellátó között. Az igazi megoldást szerintem a progresszivitási szintek pontos meghatározása, valamint a feladatok megosztása jelenthetné. Egyes profilok a mi kórházunkból hiányoznak, ilyen a többi közt az immunológia, vagy az onkológiai diagnosztika egy része, nevezetesen a PET-CT. Ezek viszont megvannak a klinikán, a betegeket ezért oda küldjük. A harmonikus együttműködést emellett példázza, hogy Nyíregyháza sok medikust és rezidenst fogad az egyetemről, s közösen dolgozunk a farmakológiai kutatásokban és a transzplantáció terén is. Utóbbi tekintetben a Jósa András Oktatókórház kiemelkedő teljesítményét államilag is elismerték.

Mennyiben érzik a helyiek az intézményi struktúra átalakítását?

– Remélem, semmit nem éreznek belőle, hiszen sem a szakmai szabályok, eljárásrendek, sem pedig a szervezeti struktúrák nem változtak. Más kérdés, hogy egy korábbi döntés értelmében 2009-ben a megyei gyógyító intézményeket holdingba szervezték, ami sajnos nem bizonyult sikertörténetnek. Megjegyzem, hogy az átalakulás előkészítése során semelyik politikai párt nem kérte a szakma véleményét, nem mintha a bölcsek köve nálunk lenne. A holdinggá alakulás ügyében a sportszerűség szabályai értelmében, meg kell, hogy mondjam, nem emeltünk volna kiforgást, de a személyi struktúrája ügyében igen, és ezt meg is tettük a megyei önkormányzat bizottságában, sajnos eredmények nélkül, ráadásul minden más fórumon is próbálkoztunk. Az viszont meggyőződésem, hogy a kudarcban egyes vezetők nem igazán korrekt hozzáállása játszotta a fő szerepet.

A jelenleg zajló egészségügyi átszervezés egyik nem titkolt "indikációját" a nemegyszer feudálisnak titulált vidéki viszonyrendszer jelentette. Tapasztalnak-e önök is ilyesmit?

– Igen, hosszú évek óta érezzük a munkánkat nemegyszer nehezítő viszonyokat. Ez ellen én az orvosi kamara megalakulása óta rendszeresen fölemelem a szavamat. Bár jól tudom, hogy a gyógyítás rendkívüli fegyelmet és ezért egyfajta hierarchiát igénylő feladat, mégis látni kell, hol a határ a feudális viszonyok és a szükséges fegyelem között. Sajnos kevés az olyan vezető, aki ne esne áldozatául a saját gyarlóságának. Manapság egy új jelenség, a merkantilizmus vette át a helyet, amelynek kitűnő táptalajt ad a paraszolvencián alapuló kiszolgáltatottság, a baksisrendszer. Ez legalább akkora kiszolgáltatottságot jelent, és az egészséges berendezkedés gátjává tud válni, mint a túlzott hierarchikus rendszer.

Ön a kórházban és privát rendelésben is dolgozik. Milyen különbségeket tapasztal a két szegmens között a pacientúra összetételét, illetve a betegek problémájának súlyosságát tekintve?

– Éles az eltérés, hiszen általában az iskolázottabb, magasabb jövedelmű, egészségtudatosabb emberek engedhetik meg maguknak, hogy privát megoldásokat válasszanak. Rajtuk kívül persze van egy szűk réteg, amelyik előrehaladottabb állapotú bajokkal érkezik a magánrendelésre, és a csodát várja tőlem. Ám a privát ellátásban sem vagyunk képesek csodát tenni, mint ahogyan a tisztességesen működtetett állami szféra is nagyon sok mindent képes megoldani. Az utóbbi időkben viszont kézzelfogható a magánbetegek számának csökkenése, amit az anyagi nehézségek magyaráznak. Hangsúlyoznom kell, hogy akármelyik szolgáltatót keresi föl a beteg, mindenütt azonos etikai alapon és azonos színvonalon kell gyógyítani, a páciensnek elvileg nem lenne szabad nívókülönbséget tapasztalnia. Sajnálatos jelenség az is, hogy sok beteg egyáltalán nem fordul orvoshoz, nem keresi a segítséget, elhanyagolja az állapotát.

Ha döntési pozícióban lenne, hogyan tervezné át a megyei ellátást?

– Harmincnyolc éve dolgozom Nyíregyházán, s régi vesszőparipám, hogy az ellátórendszer alakításánál figyelembe kellene venni az adott település gazdasági és földrajzi adottságait. Ezzel szemben mindig az aktuális politikai lobbi határozta meg az irányt, ami sok milliárdjába került az államnak. A vidéki ellátás hárompólusú rendszere helytálló elképzelés, a kórházak mégsem válhattak kellő frekvenciájú és színvonalú intézményekké annak érdekében, hogy biztosíthassák saját megélhetésüket. Hol az egyik, hol a másik ellátó kerül nehéz anyagi helyzetbe, nem képes megtartani szakembereit, ezért importál magának munkaerőt, ami továbbviszi a csőd felé. Olyan fejlesztéspolitikában látnám a megoldást, amelyik nem a politikai lobbiknak akar megfelelni. Jó mentésüggyel, a megyei kórházon kívüli ellátók erejének egyesítésével szerintem többet tehetnénk. Ezzel elejét lehetne venni, hogy a nagy kórházak elszívják a levegőt a szükségszerűen létező kicsiktől.

Milyen rendszeres aktivitást fejt ki a köztestület területi szervezete a MOK-on belül?

– Főképpen én viszem a prímet, minden TESZT-ülésen részt veszünk. Van tagunk az országos etikai bizottságban, s a közelmúltig volt a felügyelőbizottságban is. Rendkívül jó a kapcsolatunk a helyi sajtóval, nem kis büszkeség, hogy a kamarai sajtódíjra általunk jelölt mindkét újságíró meg is kapta az elismerést.

Milyen a fiatal kollégák érdeklődése a köztestületi munka iránt, s milyen feladatot, esetleg megbízatást vállalnak szívesen?

– Ebben nagy hiányosságaink vannak, több okból is. A legfőbb ok, hogy a megyében eleve kevés a fiatal orvos, másrészt a kamarai munka nem jelent karriert, viszont sok ellenséget lehet szerezni vele. Most a miskolciaktól szeretnénk átvenni az ötletet, hogy ősszel mi is megindíthassuk a rezidensakadémiánkat.

Ezek a cikkek is érdekelhetik