2018. április 21. szombat, Konrád napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Orvoskamara Ha mindenki feladja, soha nem lesz eredmény

Ha mindenki feladja, soha nem lesz eredmény

2014-01-03 07:29 Forrás: Orvosok Lapja 2013/12. -- Niczky Emőke
1439
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Többek megnyilatkozása szerint a Tolna megyei elnök szinte emberfeletti munkát végez a kamarában és a Balassa kórházban. Ezt valószínűleg nem csupán a hivatásszeretet motiválja, hanem az ellátási kényszer is. Vajon mi áll a háttérben, hogyan alakult a helyzet az idők során? Ezekről a kérdésekről faggattuk Andriska István főorvost.

Mi indította arra, hogy kamarai funkciót töltsön be?

– Tulajdonképpen véletlenül csöppentem bele a kamarai munkába. Amikor még helyi szinten is szerveződött a testület, titkárként kezdtem ott ténykedni. Valamivel később egy per kapcsán ismerhették meg jobban a nevemet, a kórházban dolgozó balesetisek ugyanis hosszú ideig nem kapták meg a hétvégi munkáért járó bérüket. Az egész osztály beadta keresetét a bíróságra.

Mi lett a vége?

– A per évekig húzódott, végül 1997-ben megnyertük, négy évre visszamenőleg minden, az ügyeletben dolgozó megkapta a pénzt, amelyet attól kezdve a kollektív szerződést szerint fizettek ki. Megjegyzem, a hétvégi bér helyzete általános szinten azóta sem rendeződött, a politika háromhavi munkaidőkeret meghatározásával reagált. Azóta sem tudjuk, a meghatározott keretek között hogyan kellene mozogni, helyesen és jól megoldani a kérdést.

Akkor támogatta-e a kamara önt és munkatársait az igazukért folytatott eljárásban?

– A kamara igen, de a munkatársaim közül sokan piszkáltak, kevesellték az elért eredményt. Hiába mondtam, hogy noha a mi kultúrkörünkben a szombat és a vasárnap tradicionálisan pihenőnapnak számít, mi, orvosok nem állhatunk le, mert a beérkező betegeket el kell látni. Olyan ez, mintha űrhajóban utaznánk. Ott sem lehet lelépni, nem szállhatok ki belőle, lejönni sem tudok a Földre a hétvégeken. Szakmák egész soránál ez a helyzet, folyamatosan dolgozni kell, mert közszolgálatot látunk el. Ettől azonban a pihenőnap kategória még létezik, és az intézmények is ehhez igazítják a beosztásokat, tervezik meg a munkát. Előre tervezhető munkáról van tehát szó, amelyet, ha ünnepre, hétvégére esik, magasabb díjazással kellene honorálni. A politika viszont prostituált, kizárólag fiskális szempontokat hajlandó figyelembe venni.

Mégis mi hajtotta, hogy mindezek ellenére a kamara vezetőségében maradt, s folytatta a munkát?

– Ennek részben személyes okai voltak. Szeretem Budapestet, s mindig nagyon szívesen jöttem, amikor a kamarai munka ide szólított. Bizottsági tevékenységem hozzásegített, hogy sokat tehettünk a közösségért, ám rá kellett döbbennem, időnként szélmalomharcot vívunk, vagy ha nem, az eredmények akkor is csak lassan születnek meg. Ám ha mindenki föladja, soha nem lesz eredmény.

Jó ideje ketten viszik a neurotraumatológiát a kórházban. Hogyan bírják?

– A helyzet fokozatosan romlott. 1993-ban, amikor a főnökünk beteg lett, másnaponta készenléteket kellett vállalni. Akkor még több szakorvos volt az osztályon, de sorban kidőltek, és mi ott maradtunk ketten a parton. Tulajdonképpen 2003 óta készenlétezünk a kollégával minden áldott munkanapon, kivéve, ha valamelyikünk ügyel. A hétköznapokat becsületből látjuk el, ingyen visszük. Muszáj csinálni, mert ha mi sem vagyunk, mi lenne a betegekkel?

Hol vannak a fiatalok?

– Nincsenek elegen. A traumatológia lenézett orvosi szakma, hálapénz sincs, ezért nem szívesen választják a végzősök. A másik gond a szakképzés. Mire valakiből megbízható szakorvos lesz, eltelik öt-hat év, ami nagyon hosszú idő. A rendszerben lévők is elszökdösnek, mert ez a munka ledarálja őket. A közvélemény sem tudja, mi mindent teszünk egy balesetesért. A mentősök munkáját kellő megbecsülés övezi a média és a társadalom részéről is, míg a baleseti sebészek sajnos nem kapnak hasonló baráti publicitást. Ez bizony nem mindig esik jól az embernek.

Soha nem gondolt arra, hogy ön is „elszökik”?

– Elég komoly hajtóerő van bennem. A családban nem én vagyok az első generációs gyógyító, rokonaim között gyógyszerész, tisztiorvos is volt. Én olyan közegbe születtem, ahol a beteg emberek megsegítése volt a mindennapos téma, ezt hallottam szinte éjjel-nappal. Lehet, hogy ez egyfelől sznobság, ám ugyanakkor elvárás is. Sajátos szemlélet formálta a gondolkodásomat, ami meghatározó volt a későbbiekben. Számomra az volt mindig a természetes, ami a gyógyításról szólt.

Miért választotta éppen a baleseti sebészetet?

– Csaknem véletlenül csöppentem ebbe is, mindenesetre nem bánom. Itt nem maradhat meg fakezű ember, éppen ezért van a szakmában valamiféle hihetetlen szabadság. A kezünk mellett az eszünket, az intuíciónkat is használni kell. Még ma is fantasztikus érzés, amikor egy járásképtelen beteg, akit több helyről elküldtek már, a saját lábán távozik tőlünk. Még messziről is jönnek ide betegek, hogy nézzük meg őket. Itt nem lehet szerencsétlenkedni, gyors döntésekre és precíz munkára van szükség, hiszen a műtéti leterhelés fontos tényező a beteg számára, nem mindegy, mennyi időt vesz igénybe a beavatkozás.

Évekkel ezelőtt Nyárády József professzor jelezte, hogy a traumatológiában súlyos gondokra kell számítani. Igaza volt?

– Sajnos igen, és ennek több oka is van. Az egyik, amit már említettem, a hosszú szakképzési idő. Évekbe telik, mire ütőképes emberhez jutunk. A továbbképzések pedig költségesek, sok fölösleges kört kell futnia a jelölteknek. A másik a pótlékok ügye. Elvették a traumatológiai, valamint a sugárpótlékot, utóbbit arra hivatkozva, hogy a mi kezünk nincs hat órán át a sugár alatt. Öt évvel ezelőtt visszakaptuk ugyan a bruttó húszezer forintos traumatológiai pótlékot, de ennyi pénzért kevesen vállalkoznak ilyen feszített munkára. Egyszóval, nem vagyunk megbecsülve semmilyen vonatkozásban. Az állam sem érti meg, hogy lényegesen jobban jár egy talpra állított emberrel, mint ha élete végéig segélyt kellene fizetnie neki.

Már a második ciklusát tölti megyei kamarai elnökként. Melyek a tapasztalatai ezen a téren?

– Igyekszünk mozgósítani tagságunkat, és a tagok érdekében tevékenykedni a rendelkezésre álló lehetőségek között, ami nagyon fontos egy ilyen kis megyében. Jól tudunk gazdálkodni is, igaz, ma már nincs ingyen irodánk, ezért szoros ellenőrzés alatt kell tartani gazdálkodásunkat. Ettől függetlenül mindenre jut, amit lényegesnek tartunk. Rendszeresen szervezünk előadás-sorozatokat, legutóbb például az adójogszabályokról, a felelősségi perekről tartottak a meghívottak előadást. Óriási volt az érdeklődés. Túl vagyunk a háziorvosoknak tartott akkreditált kardiológiai képzéseken is. A háziorvosok egyébként aktívabbak a kamarában, mint a kórházi dolgozók. Családi napjainkra, báljainkra sokan eljönnek, a gyerekeket légvárral, színes programokkal fogadjuk. A legérdekesebb azonban, hogy a fiatal tagokat a Mikulás-ünnepségekkel sikerült megfognunk. Néhány résztvevőre számítottunk csupán, ahhoz képest viszont csőstül jelentkeztek a kisgyermekes kollégák, alig győztük összeállítani a csomagokat. Ezek a programok mindig lökést adnak a további munkának. Persze a kudarcot sem akarom elhallgatni, az egyéni továbbképzések támogatásával nem jutottunk előbbre.

Nem feltételezem, hogy a sikeres kamarai munka tudatában ön kényelmesen hátradől. Milyen céljaik vannak?

– Változatlanul a mínusz órák ellen küzdünk. Huszonnégy órás szolgálat után ugyanis le kell tennem a lantot, ez a táncrend. Ám mivel igazoltan vagyok távol, ezt az időt is fizetni kellene, nem pedig nyolc órát levonni. Mi nem órabéres, hanem alapbéres dolgozók vagyunk, de ez a két kategória mintha összekeveredne. Azt állítjuk, hogy az igazolt, ráadásul a direktíva által előírt, így tulajdonképpen kényszerű távollétet igenis vegyék figyelembe a bérezéskor. Ezt azonban a jogalkotó nem fogadja el, úgyhogy jogvitánk van belőle. Ezt akarjuk sikerre vinni.

Ezek a cikkek is érdekelhetik