2018. január 21. vasárnap, Ágnes napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Művészet Megelevenedő történelem – gondolatok „A király beszéde” című film kapcsán

Megelevenedő történelem – gondolatok „A király beszéde” című film kapcsán

2012-11-10 07:04 Forrás: Orvosok Lapja 2012/10. -- Czompó Judit
1975
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


„Színészként is lehetsz egy kicsit orvos. Ha az embereket szórakoztatod, azzal valamennyire gyógyítasz is.” (Colin Firth)

 

Régen egy királynak annyi dolga volt, hogy mutasson jól uniformisban, és ne essen le a lóról; most viszont jelen kell lennünk az emberek otthonaiban, meg kell magunkat kedveltetni velük, színészek lettünk.”E szavakkal próbálja meg ösztönözni V. György (a filmben Michael Gambon alakítja) rádióbeszédéhez készülő másodszülött fiát, akinek nincs könnyű dolga, hisz gyerekkori trauma miatt is fellépő egyre gyakoribb dadogását képtelen leküzdeni, és apjával ellentétben, aki minden tekintetben hatásos, remekül felépített beszédet intézett alattvalóihoz, nehezen formálja a szavakat. Mert a király személyében egy intézményrendszer, maga a történelem szól a néphez. A már említett dadogás azonban nagyon megnehezíti VI. György (II. Erzsébet édesapja) helyzetét, aki – fizikai és lelki értelemben is – megszenved azért, hogy követve az angol hagyományokat, tökéletes közszereplő legyen. E küzdelmet próbálja meg feleleveníteni Tom Hooper rendező „A király beszéde” című filmjében.

Az 1972-es angol születésű Tom Hooper – aki leginkább az angol történelmi dráma (Elisabeth), illetve az 1770-es „bostoni mészárlást” megelevenítő (John Adams) filmsorozat Emmy-díjas direktoraként vált ismertté – nem kis feladatra vállalkozott, amikor a szintén dadogással küszködő forgatókönyvíróval (David Seidler) e kevésbé „látványos” adottságot állítja filmjének középpontjába. A Forest Gump, A bal lábam, az Esőember, vagy A kód neve: Merkúr c. filmek esetében a különféle betegségek (autizmus, gyengeelméjűség) árnyoldalai, fizikai gyötrelmei és mindennapi problémái jelentek meg (néha humoros köntösben) úgy, hogy mind a négy alkotás éreztette az adott problémával küzdők iránti tiszteletet és megbecsülést. Az első pillanatban a rendező-forgatókönyvíró páros arra gondolhatott, nehéz lesz egy dadogós királyról filmet készíteni. De mindent megtettek azért, hogy e gyakori beszédhiba köré épített, valós elemeket a fikcióval keverő történet érdekes, fordulatos legyen, és két órára lekösse a nézőket. (Az orációt mostanság természetes dolognak tekintjük, amit mindenki „űz”, jól vagy rosszul. Sajnos, a szép beszéd értéke századunkban kissé „megfakult”. Gondoljunk csak a beszédhibával – selypítéssel, dadogással, raccsolással – megszólaló műsorvezetőkre, bemondókra.

No de térjünk vissza a filmhez, és annak forgatókönyvírójához, aki már 1981-ben elkezdte VI. György élettörténetének darabkáit összeszedni. Amikor az többé-kevésbé összeállt, David Seidler az anyakirályné engedélyét kérte a forgatáshoz, akinek csupán az volt a kikötése, hogy az alkotás az ő halála után készüljön el, mert az emlékek túlságosan mély sebet okoznának. E kérésnek a forgatókönyvíró eleget is tett. (Érdekesség egyébként, hogy Seidler eredetileg színműben gondolkodott, végül mégis filmforgatókönyvet írt. Később azonban – idén március 17-től – több helyszínen (London, Nottingham, Richmond, Brighton) a színdarabot is bemutatták, Charles Edwards és Jonathan Hyde főszereplésével, a filmhez hasonlóan óriási sikerrel.)

A király beszéde című film 2011-ben 12 Oscar-jelölést kapott (a legjobb rendezés, a legjobb film, forgatókönyv, férfi főszereplő, női- és férfi mellékszereplő, operatőr, vágás, jelmez, látvány, zene, hangkeverés), végül azonban csak az első négy kategóriában lett győztes. A film stábjának nagy szerencséje volt, mert hetekkel a forgatás előtt jelentkezett – a valós történet logopédusának (Lionel Logue) örököse, kezében egy lomtalanításkor előkerült naplóval. E napló alapján – amelyben a beszédterapeuta részletesen leírja találkozóit és munkamódszerét a herceggel – előbb készült el a film, mint a könyv. Az addigra elkészült forgatókönyvbe beleszőtték a napló eseményeit is; a dokumentum szerint Logue és VI. György bizalmas, majd évtizedeken át tartó baráti kapcsolatban voltak. Gyakran egy könyv alapján „mondja” celluloidszalagra a rendező a történetet, itt a könyv (amit a filmmel azonos címmel Mark Logue és Peter Conradi írt) alapjául is szolgáló naplóra épített Tom Hooper, aki historizáló alkotását – eltérve Hollywood „veretes” történelmi eposzaitól – finom dramaturgiai megoldásokkal, könnyed eleganciával tárja a nézők elé.

E könnyedséget szolgálja a szokatlan látványvilág, amit Danny Cohen kamerakezelésének köszönhetünk. Szűk folyosókon és paloták termeiben zajlik a történet. Az operatőr csak a bevezető képsoroknál használ nagytotált. A kamera mindössze néhány centire van a színész arcától, így szinte a főszereplő lélegzését is hallani, legkisebb arcrezdülését is látni, amikor a Wembley Stadion hatalmas tömege előtt, az 1925-os Birodalmi Kiállításon Colin Firth, VI. Györgyként megpróbál beszédet tartani. Noha az, hogy a kamera ilyen közel mozog a színészhez, nem ritka a művészfilmekben, történelmi „tablók” esetében azonban kicsit meglepő. Ott az ember (látványban, zenében, stb.) hozzászokott a monumentalitáshoz, tömegjelenetekhez, és a kissé „távolságtartóbb” kamerakezeléshez (Gandhi, Arábiai Lawrence). A 3D-s technikát most felváltotta a „puritánság”, valós emberi történetet, sorsokat látunk, egyszerű, „emberközpontú”, tv-játékoknál használatos kamera-beállításokkal.

A film zeneszerzője Alexander Desplat, aki 50 évesen már több mint 50 remek muzsikát írt olyan filmekhez, mint például a két Roman Polanski-film A szellemíró, Az öldöklés istene, vagy A királynő, A leány gyöngyfülbevalóval, illetve A disznó órája. (Az utóbbi kettőben egyébként szintén Colin Firth a főszereplő.) A király beszéde c. filmhez Mozart és Beethoven közismert műveinek (Figaró házassága, VII. szimfónia) fülbemászó dallamait hívta segítségül.

Az angol uralkodócsaláddal foglalkozó A királynő c. alkotásban (Stephen Frears) ugyancsak a valóság és a fikció keveredik, ám az ember úgy érzi, Tom Hooper filmjében – ahol megelevenedik a történelem – még szabadabbra engedte a gyeplőt, több hangsúlyt fektetetve a színészi játékra. (Kétségtelen, hogy Helen Mirren alakítása is katartikus élményt nyújt. De Frears alkotása nemcsak a szerep megformálóira épít, egy kicsit a Tony Blair- és a Diana-ügyet is boncolgatva, több eseményt mesél el!).

A király beszéde remek atmoszférájú, hús-vér emberekkel, érzelmekkel teli, humoros és szórakoztató film lett, amely főként a színészi játékra, az élvezetes párbeszédekre, a részletgazdagsággal kidolgozott látványra (pompás helyszínek, korhű jelmezek és tárgyak) épít.

S ha már a színészi játékot említettem, essen szó a főszereplőt alakító Colin Firth Oscar-díjas alakításáról, aki oly sok interjúban elmondta már, hogy a forgatás idején az állandó dadogás miatt iszonyú fej- és kézfájással küszködve próbálta megformálni VI. György alakját. Szinte ráragadt a dadogás, mert még jóval a forgatás befejeztével is gyakran kapta magát azon, hogy dadogva beszél. Azt már többek közt a Genova, az Egy egyedülálló férfi és a Dorian Gray c. filmekből is jól tudjuk, hogy Firth kiváló színészi kvalitásokkal bír. A hősszerelmes figurák (Bridget Jones naplója, Igazából szerelem) mellett tud meggyötört, tipródó, önbizalomhiányban, kisebbségi komplexusban szenvedő, dühös, forrongó karaktert, egyszóval élettel teli figurákat is hozni. Colin Firth a színészetről egy alkalommal így nyilatkozott: "Muszáj, hogy egy kicsit bolondulj magadért ahhoz, hogy ki akarj állni a színpadra... A családunkban senki más nem lépett közönség elé, többnyire orvosok voltak. Színészként is lehetsz egy kicsit orvos. Ha az embereket szórakoztatod, azzal valamennyire gyógyítasz is.”

Természetesen Firth ausztrál kollégájának (Geoffrey Rushnak) a munkáját is ki kell emelnünk, aki az udvarias, kimért Firth-szel ellentétben szókimondó és harsány karaktert alakít a vásznon, aki ha kell, a terápia érdekében a káromkodástól sem riad vissza. (Rush és az anyakirálynét megformáló Helena Bonham Carter szintén Oscar-jelölt volt 2011-ben.). Rush ausztrálként (pompás ötlet a rendezőtől) tökéletes a katonákon edződött ausztrál logopédus szerepében. A színész többek között a Ragyogj! és A panamai szabó c. filmben is bizonyított. Ő azon kevés aktor egyike, aki filmdrámákban és vígjátékokban is kiválóan érvényesül. Mindig hiteles. Arcán és szemében pedig minden szerepében ott fénylik az a megfejthetetlen mosoly.

E filmben beszédterapeutaként humorral – és rengeteg Shakespeare-idézettel fűszerezett – énekkel, tánccal, nyelvtörőkkel próbálja meg oldani „Bertie” feszültségét. Mestere a szakmájának. Rájön e merevség okaira, és előcsalogatja a mögötte lappangó kedvességet, amely egyébként abban a nagyszerű jelenetben is jól érzékelhető, amikor VI. György, leküzdve dadogását, mesét mond két leányának (Elisabethnek és Margaretnek). A logopédus és a herceg minden (társadalmi, kulturális, nyelvi) szempontból ellentmondásos viszonya a mozgatórugó, amelynek segítségével eljutunk a film csúcspontjáig, a háborút hozó 1939-es esztendőig, amikor is VI. György szeptember 3-án elmondja híres rádióbeszédét.

VI. György e filmes története – aki India utolsó császára, Írország utolsó királya volt, majd a gyarmatbirodalom széthullásával megszülető Brit Nemzetközösség első „szimbolikus” feje lett –sokat tett azért, hogy a királyság olykor „rogyadozó intézménye” mára ismét megerősödött Angliában. Ez talán annak is köszönhető – ahogy a bevezetőben írt filmbéli idézet is utalt rá – hogy a rádió, a televízió, a film, a média segítségével a királyi család már az otthonokban is jelen van.

Ezek a cikkek is érdekelhetik

Kulcsszavak

kultúra , film ,