2018. május 21. hétfõ, Konstantin napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Menedzsment Tudományos menedzsment 2

Tudományos menedzsment 2

2012-01-21 07:00 Forrás: Kórház 2011/12. -- Dr. Szepesi András
3551
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Dr. Bíró Klára, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának stratégiai igazgatója, a tudományos fokozattal rendelkező egészségügyi vezetők láthatatlan klubjának új tagja.

A DE OEC gazdálkodása kiemelkedően sikeres a hazai egyetemek és nagyobb kórházak körében. Két nagy és számos kisebb uniós projekt segítségével a patinás debreceni campus megújult, de ami ennél is fontosabb, a XXI. század orvosi technológiája jelenik meg a sikeres fejlesztési programjaik eredményeképpen. E sikerek kovácsa, a tervezés motorja, a rendkívül eredményes centrummenedzsment megbecsült tagja interjúsorozatunk következő szereplője.

– Mikor és hogyan kezdődött a tevékenysége az egészségügyben?

– 1994-ben végeztem a Debreceni Egyetem Fogorvostudományi Szakán fogorvosként. 1996-ban kezdtem el dolgozni a Bayer Hungária Kft.-nél dr. Mayer Zsolt, akkori sales manager irányítása alatt orvoslátogatóként, majd nagyon rövid idő alatt area manageri kinevezést kaptam a cégnél. Nagyon szép, de egyben nehéz idő is volt ez az életemben. A fiam még kicsi volt, nekem pedig minimum 100–200 km-t kellett utaznom ahhoz, hogy elláthassam a munkámat télen-nyáron, hóban-fagyban. Egy német multinacionális cégnél kezdeni a karriert nagyon nagy előnyt jelent és nagyon hálás is vagyok ezért a lehetőségért. Megtanított arra, hogy a számok beszélnek, hiszen mindenkit annak alapján mértek, hogy milyen eredményt tudott felmutatni. Mindeközben szerettem volna többet tudni a menedzsmentről, ezért elvégeztem a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Karán a Master of Business Administration képzést. Ezek után kerültem 2002-ben a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumába prof. dr. Édes István akkori klinikai centrumelnök-helyettes mellé klinikai menedzser munkakörbe, ahol professzor úr munkáját kellett segítenem. Úgy kerültem egy egészségügyi tevékenységet végző felsőoktatási intézménybe, hogy azt addig csak a másik oldalról láttam. Prof. dr. Fésüs László centrumelnök úr volt az a vezető, aki többet látott bennem ennél, és felkért először a Centrumelnöki Hivatal vezetésére, majd menedzser-, később pedig stratégiai igazgatói kinevezéssel tisztelt meg. Mindezek mellett a férjem magánpraxisban dolgozó fogorvos. Így szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy pályafutásom alatt láttam a gyógyszeripart belülről egy multinacionális cégen keresztül, szembesülök az egészségügyi vállalkozások előnyeivel és hátrányaival, továbbá lassan egy évtizede tapasztalom az állami fenntartású és finanszírozású egészségügyi és felsőoktatási intézmények mindennapjait.

– Mégsem elégedett meg ennyivel, hiszen tudományos fokozatot is szerzett.

– Ennek az indíttatása, hogy megfogalmazódott az igény, hogy egyetemi környezetben, egy ilyen intézményvezető menedzsertől elvárható a tudományos fokozat megszerzése. Maximalista ember vagyok, így megráztam magam és nekikezdtem. De úgy gondoltam, ha lúd, legyen kövér és annyit tanuljak a folyamatból, amennyit csak lehet. Számomra alapvetően fontos a megfogalmazott cél, de sokkal érdekesebb az odavezető út. Nem az Orvos- és Egészségtudományi Centrumban jelentkeztem doktori képzésre, hanem a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Karára, mivel úgy gondoltam, hogy az egészségügyi végzettségemmel ahhoz, hogy valóban objektíven tudjam szemlélni az ágazatban jelentkező problémákat elengedhetetlen a közgazdaságtudományi látásmód és szemlélet. Úgy érzem, hogy ez volt munkám tekintetében az eddigi legjobb döntésem.

– Kikkel dolgozott együtt a disszertációja során?

– A témavezetőim Ádány Róza professzor asszony és Kormos János professzor úr volt, akik támogattak a teljes időszakban, egyben elsőszámú bírálóim is voltak, így nagyon sokat köszönhetek nekik. Sok segítséget kaptam továbbá dr. Zsuga Judit adjunktustól, akivel a későbbiekben is szoros együttműködésben szeretnénk dolgozni. Mindenképpen meg kell említenem Makó Csaba professzor urat, aki a legnehezebb időkben is kitartásra sarkallt, és egy percre sem hagyta, hogy leálljak. De a tudományágból következően is a legtöbbet Csaba László professzor úrtól tanultam, aki követelményeivel, építő jellegű kritikáival elérte azt, hogy ma már igényként fogalmazódik meg bennem, hogy az egészségügyet, s annak helyzetét közgazdasági szemüvegen keresztül, tudományos bizonyítékokkal alátámasztva vizsgáljam.

– Úgy tudom, hogy nagy érdeklődést váltott ki mind a választott témája, mind a disszertációban megfogalmazott tézisei.

– Sokan megtiszteltek érdeklődésükkel, ami nem csak személyemnek, de a választott témának is köszönhető volt, mivel értekezésem címe „A magyar egészségügyi ellátórendszer működtetésének kihívásai” volt. A megfogalmazott téziseket egy szocio-gazdasági háttér tükrében vizsgáltam, kitérve annak minden olyan lényeges elemére, amely az egészségügyi ágazatot érdemben befolyásolhatja. Az elvégzett munka eredményeként ma már nem esek abba a hibába, hogy olyan kijelentést tegyek önmagában, hogy például „az egészségügy alulfinanszírozott”, ugyanis nagy valószínűséggel, ha megkérdeznénk bármely más ágazatot, ott is ugyanezzel a panasszal szembesülhetnénk. Amennyiben ezt mondom, rögtön hozzáteszem, hogy az 1993 és 2008 között eltelt tizenöt évben érvényesülő tendencia jelzi, hogy még a szerényebb gazdasági potenciállal rendelkező országok esetében is a GDP százalékban kifejezett évenkénti növekedésének átlagos mértékét meghaladja az egészségügyi/népegészségügyi kiadások növekedésének éves átlaga, azaz az egészségügy részesedése a GDP-ből egyre növekszik. Az OECD-tagállamok közül kizárólag Magyarország esetében marad el a GDP növekedésének mértékétől az egészségügyi kiadások mértéke, mely a finanszírozás relatív csökkenését jelenti (Az egészségügyi kiadások és a GDP évi átlagos növekedésének [%] viszonya az OECD-tagállamokban, 1993–2008 [OECD Health Data, OECD Publishing, Párizs, 2010]).

– Mit tart az egészségügy legsürgetőbb megoldatlan problémájának?

– A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum kivételes helyzetben van, mivel az elmúlt időszakban több nagy infrastrukturális fejlesztést is megvalósíthatott. Ugyanakkor hiába van bárhol a világon jó háttérfeltétel, ha előbb-utóbb nem lesz, aki minőségi munkát végezzen benne. Már pedig itt az egészségünkről van szó, ami mindenki számára a legfontosabb érték kellene, hogy legyen – persze erre csak a bajban eszmélünk rá –, így nem csak jó szakembereknek kell lenniük az egészségügyben dolgozóknak, hanem sok türelemmel és alázattal kell munkájukat végezni, ezért alapvető lenne, hogy kipihentek és motiváltak legyenek. Így számomra kulcsfontosságú a humánerőforrás-menedzsment kérdése. Egyébként már a stratégiai elképzelésekben a fejlesztések esetében is úgy terveztünk, hogy minél inkább koncentráljuk a humán erőforrásokat a különálló és az összetartozó szakmák esetében is. Véleményem szerint hangsúlyosabban meg kellene, hogy jelenjen az ágazatban az egyéni motiváció kérdésköre meghatározott kvantitatív és kvalitatív célok megfogalmazásával. Az életpálya-modellnek pedig figyelembe kellene vennie a fiatal és idősebb kollegák egyéni motivációját is. Ez alatt azt értem, hogy hiába szeretnénk mi egy orvost azzal motiválni, hogy több beteget láthat el, ha élete nagy álma, hogy kutatásokat folytathasson egy adott probléma megoldása érdekében, vagy éppen vezetői ambíciói vannak. Másik kollégát esetleg éppen azzal lehetne motiválni családanyaként, hogy több időt tölthessen a szeretteivel. De mivel erről soha senki nem kérdezte meg őket, így legjobb akaratunkkal a legrosszabbat tesszük velük. Ugyanis állítom, hogy nem minden csak a pénzről szól, tudva persze azt, hogy elengedhetetlen egy olyan juttatás, ami mind egy fiatal, mind egy idős orvos vagy szakdolgozó esetében biztonságos és méltányos megélhetést biztosít.

– Ezen kívül milyen területek fontosságát hangsúlyozná?

– Pálinkás József akadémiai elnök úr többször felhívta már az innováció fontosságára a figyelmet, amelyre az egészségügy területén is jóval nagyobb hangsúlyt kellene fordítani. Támogatni kellene a biotechnológiai kis- és középvállalkozások megerősödését és új vállalkozások létrehozását, mivel ezen vállalkozások árbevétele és munkahelyteremtő képessége megtöbbszörözhető lenne. A hazánkban jelenlévő gyógyszeripari óriásokat kutatás-fejlesztési tevékenységük fejlesztésében kellene segíteni, mivel ezek beszállítói a jelenlegi és a jövőbeli hazai kis- és középvállalkozások. Ehhez elengedhetetlen háttérfeltétel, hogy a biológiai és természettudományos képzésben részt vevők számát növeljük. Kulcselem azonban és többletforrás igénye sem lenne, hogy a törvényi, támogatási és gazdasági feltételek stabilak, összehangoltak és kiszámíthatóak legyenek. Alapvető továbbá professzionális tudástranszfer szervezetek létrehozása, illetve támogatása, melyek hidat képeznek a kutatóhelyek és az ipari partnerek között. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ezen a területen hamar lefaraghatja versenyelőnyünket néhány környező ország. Márpedig a világon mindenhol központi kérdés az egészségügyben az innováció, mivel ez lehet az egyik olyan terület, amely képes a gazdasági növekedés fellendítéséhez hozzájárulni és a munkahelyteremtést célzó Európa 2020-as stratégiában lefektetett tudásalapú gazdaság megteremtését támogatni, a hozzáférhetőség, illetve megengedhetőség problémakör figyelembe vétele mellett is. Ebben a kérdéskörben érdemes Vajda András Egészségtudományban megjelent írását elolvasni (Vajda A. [2008]: Innováció, hozzáférhetőség, megengedhetőség az egészségügyben. A párbeszéd szükségessége. Egészségtudomány. LII. évf. Budapest, 1 szám.).

Ugyanakkor nagyon sok lehetőséget látok az e-egészségügy területeiben, aminek a potenciálját messze nem használjuk ki olyan mértékben, ami indokolt lenne az egészségügyi ágazatban az elmúlt évtizedben lezajló változásokat is figyelembe véve. Napjaink egészségügyi ellátórendszerében a betegek egyre inkább fogyasztókká válnak, és úgy is viselkednek, így a társadalom részéről egyre markánsabban fogalmazódik meg az elvárás, hogy a legújabb információkhoz való hozzáférés mind szélesebb körben biztosítva legyen. Továbbá jelentős segítséget nyújthatna a rendszer a konzulensi tevékenységekben, illetve a telediagnosztikai lehetőségek révén, mellyel enyhíthetne a humánerőforrás-hiány problémáján, ami kifejezetten nagy eltéréseket mutat országhatárainkon belül az egyes kistérségekben. Mindezek mellett pedig a teljesítményelvű finanszírozás követhetőségével az allokálható források biztonságosabban válnának tervezhetővé.

– Van kiút napjaink válságából?

– Hazánk még mindig nem ismerte fel, hogy az egészség befektetés a jövőbe, ezért az egészségügy költségvetési korlátai csak egy határig csökkenthetőek büntetlenül. Azt is el kell ismerni, hogy a szűkös forrásokat sem kellő hatékonysággal használja fel az ország ebben a szektorban. Az ellátási szintek mindegyike számtalan problémával terhelt, és ezek természetükből fakadóan egymásra is hatással vannak: következésképp mindazon reformkísérletek, melyek csak az ágazat egyes részein avatkoznak be, eleve kudarcra vannak ítélve. Rá kell ébrednünk, hogy építkezni mindig csak alulról felfelé érdemes, ha azt akarjuk, hogy stabil „házunk” legyen. Ebben alapvetően fontosnak tartom az alapellátás megerősítését, hiszen egyrészt adottak a keretei az erős kapuőri funkció ellátásának, másrészt területi ellátási kötelezettsége révén Magyarország teljes lakosságának háziorvosi ellátása elvileg biztosított. De a jelenlegi struktúrában és finanszírozással az alapellátásra terhelt sokrétű tevékenység háttérfeltételei nem biztosíthatóak, pedig Donelan és munkatársai 1996-os (Donelan, K., Blendon, R. J., Benson, J., Leitman, R., Taylor, H.: All payer, single payer, managed care, no payer: patients' perspectives in three nations. Health Aff [Millwood]. 1996;5:254–265.), külföldi adatokra épülő vizsgálatai szerint a háziorvosi praxis finanszírozása az egészségügyi ellátások kb. 20%-át teszi ki, de a generált költségek kb. 80%-áért felelős. Arról már nem is beszélve, hogy hazánkban nemcsak nem kielégítő a háziorvosok száma, és az ország egyes kistérségeiben orvosolhatatlan a hiányuk, de Grösz és Papp 2008-as (Grösz A., Papp R.: Vissza a jövőbe: munkaerőpiaci kihívások a háziorvosi rendszerben. Házi Jogorvos. 2008;1:10–14.) tanulmánya szerint a háziorvosi szakma elöregedett, 1990 és 2007 között a háziorvosok körében a 60 éven felüliek aránya 10,38%-ról 27,44%-ra nőtt. Az alapellátás elodázhatatlan, nemzetközi szinten sürgető átalakításának szükségességét hangsúlyozta a WHO 2008. évi World Health Report-ja is arra ösztönözve valamennyi ország kormányát, hogy egészségügyi reformjának homlokterébe az alapellátás megerősítését helyezze, mely révén a lakosság általános egészségi állapota javítható, az egészségi állapot társadalmi/földrajzi egyenlőtlenségei érdemben mérsékelhetők. Elindultunk azon az úton, hogy a széles nyilvánosság elé tárjuk a szektorban fellelhető problémákat és nyíltan beszéljünk róla, hiszen Illyés Gyula szavaival élve: „növeli, ki elfödi a bajt”.

– További feladataihoz, munkájához sikereket kívánunk!

Ezek a cikkek is érdekelhetik