2018. május 20. vasárnap, Bernát, Felícia napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Kórházszövetség Sikerült megtalálni a közös hangot

Sikerült megtalálni a közös hangot

2012-05-09 07:01 Forrás: Kórház 2012/4. -- Szepesi András, Bene Zsolt
1514
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Dr. Velkey Györgyöt, a Kórházszövetség leendő elnökét, a MRE Bethesda Gyermekkórháza főigazgatóját az egészségügyi intézményhálózat átalakítási folyamatáról kérdeztük – szerepvállalásai alapján a fővárosi kórházakra, az egyházi intézményekre, és a gyermekellátásra fókuszálva.

Melyek a jelenlegi átalakítási folyamat előzményei?

– Az egészségügy „állóvize” mintegy 6-7 évvel ezelőtt kavarodott fel, aztán leülepedett ugyan, de sok feszültség maradt az elemek között. Az elmúlt időszakban szintén számos változás történt, ám még csak néhány dolog került a helyére. A legtöbb esetben – akár az emberierőforrás-kérdésre, vagy a rezidens-ügyre gondolunk – bár megszülettek a döntések, az eredményeket még alig látjuk. A struktúraátalakítás a tulajdonosváltással megkezdődött – ezek mögött rengeteg munka van. A változások egyfajta rendeződést mutatnak, ha az ember olyan szemmel – és főleg olyan perspektívából – látja, ahonnan én. Ugyanakkor a pillanatnyi állapotnak megfelelő, felkavart vízfelületre hasonlító kép is valós, a változások összes indulatával együtt, hiszen a rendszer szereplői a maguk helyzetéből adódóan, különböző módon, nemritkán a saját szorongásaikon, bizonytalanságaikon keresztül élik meg ezt.

A felvázolt pszichológiai helyzeten nem segítene, ha egy tisztább, kirajzoltabb célmodellt lehetne felmutatni a szereplőknek?

– Mindannyian érzékeljük, hogy az alappálya nagyon mozog: gazdasági válságban és erős politikai átalakulásban vagyunk, jelentős társadalmi mozgások alakultak ki, kevés a biztos pont. Ugyanakkor ez az egészségpolitika megalkotta a Semmelweis-tervet is. Ismerem a kritikáit, de mégiscsak van egy világosan megfogalmazott, szakpolitikai vitán finomított útjelzőtábla-rendszer, amit fel lehet ütni – egy adott ellenőrzési pontnál vagy majd a ciklus végén –, hogy megnézzük, mi valósult meg belőle.

A megyei önkormányzatokkal történő megállapodások befejezettnek látszanak, legalábbis jogi és adminisztratív értelemben – nyilván a mélyben vannak még problémák. A fővárost viszont nem látjuk világosan hol tart az átszervezésben?

– Az országnak alapszervezettségében két egészségügyi rendszere van. Az egyik a fővárosban és környékén, ami egy tekintélyes, összességében több mint hárommillió ember ellátását végző egészségügy. A másik pedig az a hat-hét millió ember, aki a fővárostól teljesen vagy döntő mértékben elszakadva szervezi az egészségügyét. Ebben a vidéki szervezettségben világosak a hierarchikus viszonyok, ezért a struktúraátrendezés könnyen néven nevezi a dolgokat, a térségi rendszer logikus rendbe tereli a különböző szolgáltatókat. Budapest és környéke viszont kétféle modell között vajúdott az elmúlt évtizedekben. Az egyik – amit a jelenlegi kormányzat elvetett – az én olvasatomban abból indult ki, hogy a tizenkét, a tulajdonos által többé-kevésbé korszerűsített fővárosi kórház között minél szorosabb gazdasági, logisztikai és szakmai kapcsolat alakuljon ki, miként egy holding-rendszerben. A másik gondolat szerint – az új egészségpolitika ezt preferálta és jómagam is emellett vagyok – ne a tulajdonosi érdekekből induljunk ki, hanem abból a 3-4 millió emberből, aki valamiért itt találja meg a maga ízlése (lakhelye, munkahelye, iskolája vagy közlekedési viszonyai miatt) szerinti ellátást. Akkor viszont a fővárost és környékét próbáljuk meg globálisan rendszerbe foglalni, beleértve az egykori fővárosi kórházakat, a Pest megyei kórházakat, országos intézeteket, egyetemet, egyházi intézményeket, az alapítványi, a MÁV, a Honvéd- és a BM-kórházakat.

Két év nem volt elég ahhoz, hogy ez a rendszer a feje tetejéről a talpára álljon, és logikus rend alakuljon ki.

– Egy politikailag és kommunikációs szempontból érzékeny közegben nem lehet deklarálni kétféle egészségügyet: ugyanazokat az alapszavakat és szervezőelveket kell használni a főváros esetében is – ez pedig a térségi egészségügyi ellátás. Ebben a rendszerben a vidéki és a főváros környéki területeken is minden beteg és szolgáltató megtalálja a maga ellátását és rendjét. Sajnos tovább nehezíti a helyzetet, hogy a központi régióban alig van uniós forrás. Egyszerűbb lett volna itt is póluskórházakat építeni a város három szegletében, és kijelölni, hogy az M1-M7-ről ebbe, az M5-ről abba, az M3-ból pedig abba kórházban kell irányítani a betegeket. A megfogalmazott szervező elvek – egyetem környéki (külső Korányi projekt) központ, Honvédkórház körülötti központ, és ezek, mint igazodási pontok stb. –, azért már jeleznek valamit. Mindannyian jobban szeretnénk, ha ez gyorsabban menne, még ha sok egyéni és intézményi fájdalommal, veszteséggel is járhat a folyamat. Az már látszik, hogy a vidéki ellátásszervezés az év derekára ha nem is lesz kész, de legalább mederbe kerül. Onnantól kezdve még lesz elég energia, idő a főváros környéki rendszerre koncentrálni.

A fővárosban vannak nagyon jó állapotú kórházak (az Uzsoki, a Bajcsy, a Szent Imre), mert rengeteg beruházási forrást kaptak, de vannak halmozottan hátrányos helyzetűek (pl. a János és az újpesti kórház) és a két csoport között a Nyírő, a Szent István vagy a Péterfy kórház. Van-e terv a kiegyenlítődésre?

– Remélem, hogy eljut oda az egészségpolitika, hogy racionális elvek mentén tudja az ilyen döntéseket meghozni, és eljut oda a gazdaságpolitika, hogy ehhez elő tudja teremteni a forrásokat. E kettő egymásra találása szükséges. Úgy vélem, hogy nem vagyunk – legalábbis az első tekintetében – rossz irányban, mert ha az elmúlt két évben az egészségpolitika rangját, elfogadottságát figyeljük, egyértelműen pozitív trend látható. Reméljük, hogy így marad, mert ez mindannyiunk érdeke, politikai hovatartozástól függetlenül. Való igaz, hogy ezzel a fővárosi infrastruktúrával korszerű, jó szolgáltatói hálózatot, és erre alapozott betegutakat tervezni nem lehet. Amíg ezekben az épületekben kell dolgozni, addig csak toldozása-foltozása lehet a rendszernek.

Beszéljünk egy másik területről, a gyerekellátásról. A gyermek-alaphálózat – legalábbis a nagyvárosokban – jelenleg is hatékonyan működik. Hogyan gondolkodik erről a kérdésről?

– A gyerekellátás az 1960-as, 70-es, vagy akár a 80-as években sokkal jobb pozícióban és a figyelem középpontjában volt, ám az utóbbi évtizedekben az egész rendszer alapjaiban erodálódott. Kezdve a háziorvosok meg nem fizetettségétől, számától, a védőnőkkel és a kórházakkal való kapcsolatától az egész ellátórendszer szerves egységéig, majd a fekvőbeteg-ellátó intézetek helyzetéig, a járóbeteg-ellátás „romba dőléséig”, a finanszírozásig. A tíz évvel ezelőtti hétbél jelenleg már csak két gyermekkórház van az országban: a Heim Pál Gyermekkórház és a Bethesda. Ez a csökkenés jelez egyfajta trendet. Nagyon nagy dolognak tartom – még ha elvi deklaráció is –, hogy a Semmelweis-tervnek van egy gyermekellátás-fejezete, amely azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy a gyerekellátás a rendszeren belül is egy önálló alrendszer. Ha lassú léptekkel is, de mégiscsak e terv mentén történnek a változások. Örömet jelent számomra, hogy a különböző szereplők között – a szakma, az OTH, a GYEMSZI, a minisztérium, az OEP – sikerült megtalálni a közös hangot. Reményeim szerint eljutunk oda, hogy a gyerekellátás alrendszere felépüljön. Ennek egyik fontos lépése most zajlik: a különböző szubdiszciplínák megkapják a maguk világos kapacitásrendszerét, progresszivitási szintjeit. Nézzük meg, hogy ki végzi a pl. a gyermek-gasztroenterológiát magas – országos, térségi és megyei – szinten, ezekhez irányítsuk a betegeket, és határozzuk meg a területi ellátási kötelezettségüket, lássuk, hogy ezekhez milyen minimumfeltételek és milyen HBCs-k illeszkednek. Tehát azon folyamatok, melyeket végig kell vezetni a szakma egészén, a gyermek-részszakmákra is tevődjenek rá. Ez sokkal igazságosabb finanszírozáshoz, jobb, világosabb emberi erőforrástérképhez és betegmenedzsmenthez is elvezethet. A szakma érti ezt a folyamatot, és mellé állt. Egyébként a 180 fős szakmai kollégiumban több mint 40 gyerekellátással foglalkozó szakember van – ez már jelezte a szemléleti „áttörést”. Az egész átalakulás, de mindennapi életünk szempontjából is alapkérdés különben, hogy tudunk-e beszélni egymással. A gyerekellátás vezetői szót értenek, nincs közöttünk presztízsellentét-rendszer; leülünk és világosan, néven nevezzük a dolgokat – ez a mai nyílt egészségpolitikai kommunikációs térben létkérdés.

Szebb-e a világ az egyházi kórházakban, mint az államiakban?

– Az egyházi kórházak a magyar egészségügyben nagyon sajátos kis szigetet alkotnak. Összesen négyen vagyunk és 1,2%-át jelentjük a fekvőbeteg-ágyaknak. Tehát akár figyelmen kívül hagyhatók is lehetnénk, vagy lesöpörhetnék az érveinket az asztalról – ehhez hasonló dolgokat már próbáltak is megtenni az elmúlt időszakokban. Pedig nem kértünk semmivel többet, mint amit el tudtunk végezni. Mindössze annyit szerettünk volna, hogy legyenek meg azok a feltételek, mint minden más kórháznak. Két éve folyamatos, világos párbeszéd folyik, melynek következtében számos dolog a helyére került, de még nem minden. Az egyházi kórházakat valóban sokan választják, mert egy ilyen típusú kultúrában szeretnének gyógyulni. Kértük, hogy ez jelenjen meg egy országos területi ellátási lehetőségben, és ehhez rendelt finanszírozásban. Ez most – korlátozott mértékig – megvalósult, mert az egyházaknak már van országos TEK-je, és ehhez 10 százaléknyi finanszírozási többlet társul. Mondhatnánk, hogy ez kevés, mert valójában a területen kívüli betegeink aránya a kórházak többségében 50% körüli, de ez a 10% mégis reprezentálja a döntéshozói elfogadottságot. Számunkra fájdalmas dolog volt az is, amikor a különböző bérkompenzációkból és -emelésekből rendre lemaradtak az egyházi munkatársak. A kedvezményezettekhez még el nem jutott, de már elviekben megvalósult idei béremelésnél is megvolt az izgalmi fázis, ám a döntés végül pozitív lett. Az egyházi kórházak így most nyugodtabban, de továbbra is élénk figyelemmel vannak jelen a rendszerben. Megfogalmazódott közöttünk, hogy jó lenne, ha a nagy állami rendszer mellett, az egységes és világos érdekmegjelenítés szempontrendszere miatt megalakulna az Egyházi Kórházak Szövetsége. Létrehoztuk, és deklaráltuk, hogy a Magyar Kórházszövetségnek ez nem is lehet, és nem is akar a konkurenciája lenni. Mint a Kórházszövetség jelölt elnöke, ebben személyesen is garancia szeretnék lenni és az új szövetségben természetesen vezető feladatot nem vállaltam.

Az európai kórházügy az egyházi kórházakkal kezdődött, a szerzetesrendek kolostoraiban. A történelmi gyökerek is azt mutatják, hogy ennek megvan a helye és a szerepe az egészségügyi ellátórendszerben. Végezetül egy jókívánság: legyen ereje a több feladat ellátásához, és amikor egy év múlva átveszi a Kórházszövetség irányítását, akkor ezek közül néhányat már mint befejezett munkát adhasson át az utódainak.

– Ebben az évben nagyon sok lehetőségben lesz részem, és amíg van erőm és módom, ezt teszem. Jövőre viszont váltás következik, mert onnantól kezdve, hogy a Kórházszövetség elnöke leszek, alapvetően azt az érdekrendszert kell képviselnem. A mostani kongresszuson is aktívan veszek részt, és készülök a feladatra.

Ezek a cikkek is érdekelhetik