2018. február 26. hétfõ, Edina napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Kórházszövetség Nem érdemes visszafelé haladni az úton (2. rész)

Nem érdemes visszafelé haladni az úton (2. rész)

2013-01-07 07:28 Forrás: Kórház 2012/12. -- Dr. Szepesi András – Bene Zsolt
1106
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Évértékelő interjúnkban arra kértük Rácz Jenőt, jellemezze a 2012-es évet a fekvőbeteg-ellátó intézmények szemszögéből. A Magyar Kórházszövetség elnökével a karácsony előtti időszakban beszélgettünk, ünnepi hangulatról, felhőtlen boldogságról mégsem tudunk beszámolni.

 

Az egészségügy irányítói szerint a struktúraátalakítás olyan finanszírozási pluszforrásokat szabadít fel, amelyből a kórházak jobban tudnak gazdálkodni, illetve a béremelés fedezetét is szolgálja majd ez az összeg. Látszik ebből már valami?

Az eddig eltelt időben még nem keletkezhetett rendszer szinten semmilyen megtakarítás, vagyis nem állíthatjuk, hogy az intézmények a struktúraátalakítás miatt jobb anyagi helyzetbe kerültek. Azonban ezt muszáj volt megtenni, mert az ellátórendszer már többé-kevésbé működőképtelen volt, és azt az integrációt, ami az intézmények között feltétlen szükséges, el kellett indítani – ahogyan ezt már korábban is szorgalmazta a Kórházszövetség.

A következő csomag címkéjén az intézmények anyagi helyzete, adósságállománya olvasható.

Ez a témakör szorosan összefügg az előzővel. Korábban is nyilvánvaló tettük, hogy ezt az intézményrendszert nem lehet a rendelkezésre álló forrásokból működtetni a szakmai eljárásrendeknek megfelelően. Látjuk, hogy a várólisták változatlanul komoly problémát okoznak, illetve az év végére az intézmények adóssága már elérte azt a nagyságrendet, amely már a közvetlen betegellátás szempontjából is komoly veszélyekkel jár – ha nem is összességében, de nagyon sok helyen. Ugyanazt tapasztaljuk, mint a korábbi időszakban, hogy az előző év pluszforrásai következtében az év végére egy konszolidált állapot alakult ki, majd erre folyamatosan kezdett rárakódni az adósság, amely a második félévben általában felgyorsul és kiszélesedik. Most is ez a tapasztalat, hogy az őszi hónapokban (szeptember, október) hirtelen növekedni kezd az adósságállomány, és olyan intézmények is érintettek lesznek, amelyek korábban nem voltak ilyen szempontból problémásak.

Hogyan tudnak ilyen körülmények között talpon maradni a kórházak?

A beszállítókkal folytatott egyeztetés alapján úgy tűnik, hogy ismételten elérkeztünk egy vízválasztóhoz. Nagyon sok beszállító ugyanis nem képes önmagában finanszírozni az intézményeket, márpedig banki hiteleket nemigen kapnak az egészségügy területén, és faktoráló cég sem jelentkezik az adósságok kezelésére. Ezért már most is számos intézmény szembesül azzal, hogy ha 60 napon túli tartozása van, akkor a „kettőt fizet, egyet kap” kategória érvényesül, vagy csak életmentő gyógyszereket szállítanak, készpénzért. A szakmai anyagok esetében szintén ez a helyzet. Ilyen szempontból talán az energiaszektor képez kivételt, és azon belül is a gáz. A központosított közbeszerzés révén október végére „nullpozíciót” kellett elérni, mert a november 1-jétől belépő új gáztender csak akkor lépett életbe, ha a számlákat kifizették. Ez az intézmények számára likviditás szempontjából kedvezőtlen volt. Mivel más területeken még nem zajlottak le a központosított közbeszerzések (talán a mobiltendernél már igen) – így tehát ezen a területen az idei évre vonatkozóan az intézmények likviditását nem tudja javítani a központosított közbeszerzés.

A döntéshozók szerint a központosított közbeszerzéseknek megtakarító hatása lesz.

Ebben nincs is vita közöttünk, csakhogy az idei évre még nem szabadított fel olyan forrásokat, amellyel kezelni lehetett volna akár az adósságproblémát, akár a béremelést. Attól tartunk, hogy nem is képződik akkora nagyságrendű megtakarítás, amely önmagában képes lenne kezelni ezeket a problémákat. Gyorsan hozzáteszem: minden egyes megtakarított forintnak nagy jelentősége van, hiszen közpénzről van szó. Hangsúlyozzuk, hogy ha ezeket a megtakarításokat a béremelés fedezeteként tartjuk számon, akkor viszont máshonnan kell forrásokat találni az adósságproblémák kezelésére. Mindenesetre, ha az év végi összesítés megtörténik, a beszállítók lépésétől függ, hogy az intézményrendszer túléli-e ezt az időszakot, vagy nem. Mivel a remény és a karácsony időszakát éljük, ezért nagyon bízunk abban, hogy az előző, és az azt megelőző évekhez hasonlóan ismételten sikerül pluszforrást találni erre a területre. Tudjuk, hogy az államháztartás olyan állapotban van, hogy nem tudja osztogatni a 10 milliárd forintokat. Viszont az is belátható, hogy a semmiből nem lehet betegeket gyógyítani, pedig az év végére meglehetősen közel kerültünk ehhez az állapothoz.

Nem beszéltünk még részletesen a humán erőforrás kritikus helyzetéről.

A tavalyi év végén valóban meglehetősen kemény krízishelyzet alakult ki. Mindenki számára nagy öröm, hogy ez nem eszkalálódott egy olyan problémává, mint ami Szlovákiában volt. Az is biztos, hogy ezek a tárgyalások csak akkor vezethetnek sikerre, hogyha konkrét ígéret születik a béremelésre. Így aztán sikerült megkötni azokat az egyezségeket – és a tárca megtalálta azt a 30 milliárd forintot meghaladó forrást –, ami valóban pénzt juttatott a rendszerbe. Amikor Magyarországon – és környezetében – minden arról szól, hogy a közszférából mennyit lehet elvonni, akkor a béremelés lehetősége egy óriási dolog. Ugyanakkor leszögezhetjük, hogy ennek a forrása nem kívülről jött a rendszerbe, hanem belső átcsoportosítás révén teremtették meg. Ha ennek a nagyságrendjét nézzük, akkor az körülbelül egyhavi szakellátási finanszírozásnak felel meg, ami azt jelenti, hogy körülbelül kéthavi dologi fedezete csúszott ki így a rendszerből a béroldalra. Természetesen senki nem fájlalja a béremelést az egészségügyi dolgozóktól, akik a hazai és a nemzetközi ranglétrán még így is meglehetősen hátul kullognak.

A magyar orvosok továbbra is nagy számban keresnek külföldön megoldást a problémáikra.

A krízist ugyan sikerült elhárítani, de hogy az elvándorlás tendenciáját sikerült-e megfordítani, arra vonatkozóan nem érdemes „számháborút” folytatni, hiszen pontosan tudjuk, hogy ugyanazokból a számokból egészen különböző következtetéseket lehet levonni. Várjuk meg ezzel az év végét. Persze, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy sejtsük: ez időszakra még nem prognosztizálhatunk trendfordulót, hiszen a hazai orvosbérek – bármilyen erőfeszítések is történtek a béremeléssel – a külföldi doktorok jövedelméhez képest még mindig meglehetősen alacsonyak. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy ezt a problémát nem lehet egyik pillanatról a másikra megoldani. Tisztában vagyunk vele, hogy az egészségügy területén még nem az elégedettség időszakát éljük, miközben természetesen mindenki nagyon örül annak, ha több lesz a fizetése. Azonban szükséges megjegyezni, hogy mivel a minimálbér és a szakdolgozói bérminimum fedezete sem került be a rendszerbe, ennek következtében ezt is belülről kellett kigazdálkodni. Ha ezeket a tételeket összeadjuk, és még azt is hozzátesszük, hogy az infláció ellentételezése szintén nem történt meg, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy az intézmények az év végén ismételten komoly likviditási problémákkal néznek szembe.

Az idei esztendő kórházügyeinek összefoglalása után adódik a kérdés, merre tovább 2013-ban?

Ahogyan a tavalyi év végén előre láttuk a problémákat, és azt is tudjuk, hogy nem érdemes visszafelé haladni, mindig csak előre, ezért most is ugyanazt üzenem: nem célszerű megállni az úton. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy főként a gyógyszerkassza területén további elvonások – amelyek aztán nyilvánvalóan begyűrűznek a közvetlen betegellátásba is – nem viselhetők el. Az a tény, hogy 4% alá csökkent az egészségügy GDP-arányos részesedése a közfinanszírozás vonatkozásában, a konszolidált mérleg figyelembevételével, egy olyan határvonal, ami alá süllyedni rendkívül veszélyes – még akkor is, ha tudomásul vesszük, hogy a gazdaság jelen pillanatban nem növekszik, hanem maximum stagnál. Bizonyos alapkérdéseket még egyszer át kell gondolni, miközben újra hangsúlyoznám, hogy az erőforrás-koncentráció, a centralizáció és az integráció mint irány nem kérdőjelezhető meg. Minél nagyobb a baj, annál inkább ebbe az irányba kell menni. Az egységes szolidaritáselvű társadalombiztosítást mint fogalmat, azt hiszem, senki nem kérdőjelezi meg, a szolidaritáselvet pedig különösen nem lehet vitatni. Ugyanakkor, ha nincs mozgástér, akkor valahonnan alternatív forrásokat kell teremteni, és ez lehetőleg ne a vizitdíj és a kórházi napidíj-szintű hozzájárulás legyen. Nem is lehet, hiszen erről már népszavazás is történt. De bizonyos kérdéseket – például a területen kívüli ellátások, a soronkívüliség, az egészségügyi csomagba nem tartozó ellátások finanszírozása, paraszolvencia – át kell gondolni. Ezek mind olyan alapkérdések, amelyeket muszáj elővenni akkor, amikor ilyen nagy a szűkösség. Reméljük azt, hogy az elmúlt évi küzdelmünk nem volt hiábavaló, és ezt minden érintett belátja. A betegek is megértik, hogy nem az egészségügyi dolgozók tehetnek arról, hogy probléma van az egészségügyben. Továbbá belátják a döntéshozók is, hogy az az erőfeszítés, amit az egészségügynek elkötelezettek megtettek, megérdemli azt, hogy az ágazatot továbbra is működőképes szinten tartják. 

Ezek a cikkek is érdekelhetik