2018. február 26. hétfõ, Edina napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Kórházszövetség Még nem értük el a túlsó partot

Még nem értük el a túlsó partot

2012-05-08 07:00 Forrás: Kórház 2012/4. -- Szepesi András, Bene Zsolt
1298
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


A Magyar Kórházszövetség XXIV., Egerben megtartandó kongresszusára készül. Ennek alkalmából kérdeztük dr. Rácz Jenőt, a szakmai-érdekképviseleti szervezet elnökét.

Milyen állapotban vannak a magyar kórházak az „ünnepi nagyhét” előestéjén?

– A változtatások kellős közepén vagyunk, amelyekről tudtuk, hogy bekövetkeznek, és azzal is tisztában voltunk, hogy nem lesz egyszerű folyamat, de hogy ennyire bonyolult lesz, azt nehezen tudtuk elképzelni. Nem volt illúziónk azzal kapcsolatban, hogy sürgős, és ilyen mértékű változtatásokra van szükség, hiszen ezek nélkül valóban működésképtelenné válhatott volna az egészségügyi rendszer. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy az átalakítás nem zökkenőmentes. Az a folyamat, amit december 31-éig a megyei kórházak és a fővárosi egészségügyi intézmények a változtatás szerint végrehajtottak, az a fogadó és az intézmények oldaláról is iszonyú nagy erőfeszítést jelentett. Már az is csoda, hogy ez így megvalósult, ráadásul úgy következett be, hogy közben az intézmények meg tudták tartani az akut működőképességeket.

Melyik volt a legkritikusabb időszak?

– Kettő is volt: az egyik a december 31-ére beígért humánerőforrás-krízis tetőzése – ezt sikerült időben tovább tolni. A másik a likviditási probléma volt, de az év utolsó napjaiban megkapott pluszösszegek átvészelhetővé tették az átalakítást. Ez nem csekély eredmény, hiszen nem kerültünk a szlovákiai helyzetbe, a kórházak nem váltak fizetésképtelenné. Azonban a problémákat nem oldottuk meg, csak elodáztuk őket. Humán erőforrás oldalról sikerült átmeneti kompromisszumot kötni, ugyanakkor ezzel nem szűnt meg az elvándorlás. Továbbá a bérrendezéshez szükséges fedezetek – a kötelező béremeléshez, a szakdolgozói minimálbér biztosításához – nem kerültek be maradéktalanul a rendszerbe. Úgy látjuk, hogy a béremelés fedezete a kasszán belüli átcsoportosítással történik, és nem pluszforrások bevonásával. Átmenetileg a likviditási probléma is megoldódott, ám a pont/forint-érték, a teljesítményvolumen-korlát (TVK) mennyisége és az intézményeknek kifizetett összeg nem változik, ugyanakkor várhatóan 5%-kal lesz magasabb a kiadás – mert az idén ötszázaléknyi infláció várható. A béremelések fedezete is mintegy ötszázaléknyi többletet igényel, aminek a forrása szintén nem látható. Mindezekből az következik, hogy a tavalyi problémák ismételten előjönnek majd, miközben az átalakítások eredményei következtében kialakítható megtakarítások az idei évben még biztosan nem fognak jelentkezni. Az államosítás ugyan – két lépcsőben – megvalósul, ám a struktúraátalakítás, a funkcióváltás, a progresszivitási szintek meghatározása, az új kapacitások lekötése, az ehhez kapcsolódó minimumfeltételek meghatározása időben eltolódik. Azaz megtakarítás várhatóan 2012-ben nem fog bekövetkezni, sem intézményi, sem ágazati szinten. Eddig nagy hiba nem történt, a kisebb hibákat pedig időben korrigálták. Még nem jelenthetjük ki, hogy „elértük a túlsó partot”. Rengeteg feladat van – intézményi és irányítói szinten is –, melyeket végre kell hajtanunk a következő időszakban.

A nagy átalakításoknál gyakran tranzakciós költségekkel kell számolni. Látszik-e már valamilyen, a külvilág számára megérthető strukturális cél, és megtervezték-e az ehhez vezető út költségeit?

– Az elmondottakhoz képest két helyen is van hiány, amit szükséges lenne pótolni. Az egyiket éppen az átalakítás költségei jelentik, hiszen, ha egy funkcióváltó kórház osztályt, profilt vált, annak vannak járulékos költségei: a humán erőforrás mozgatása, annak lakhatási, áttelepítési szükségletei mind-mind forrást igényelnek, amit ha nem biztosítunk, akkor az az eredmények szempontjából hiányozni fog. A másik ilyen probléma – melynek megoldását még szintén nem látjuk –, hogy a duális finanszírozásból fakadóan a felújítási-felhalmozási kiadások tulajdonosi kompetenciát képeznek. Jelen pillanatban a GYEMSZI mint új tulajdonos nem rendelkezik ilyen jellegű többletforrásokkal. A már többször megígért megtakarítások – béremelésekre, struktúra-átalakításokra, vagy a fent említettek finanszírozásokra – az idei évben nem érkeznek be, tehát megint hiányozni fognak a rendszerből. Ezek azért nagyon fontos tételek, mert az egészségügyre is érvényes, hogy a leggyengébb láncszem határozza meg az eredményt. Vagyis, ha az egész átalakítást szinte tökéletesen végrehajtjuk, de ezeket a kis hiátusokat nem töltjük ki, akkor ezzel romlik az egész reformfolyamat hatása.

A politika illuzórikus elvárása, hogy a változtatások azonnal pozitív eredményt hoznak a gazdálkodás területén és a betegellátás szempontjából. Ha ezeket nem észlelik, akkor elégedetlenek lesznek, és legrosszabb esetben irányt váltanak, vagy személyi konzekvenciákat próbálnak levonni.

– Mindkettő „életveszélyes” lenne! Az a helyes, ha a kitűzött hosszú távú cél, a Semmelweis-terv ütemezésében nem ragaszkodnak az eleve betarthatatlannak bizonyult határidőkhöz. Ezeket inkább ki kell tolni időben, és eredményesebben végrehajtani. Ugyancsak bölcs dolog volna, ha azok, akik gyors eredményeket vártak, belátnák, hogy az igazi változtatásokhoz idő szükséges, és nem szabad negatív személyi konzekvenciákat levonni. Amennyiben az ágazat élén változtatás lesz, nem lenne szerencsés, ha ez az egészségügyi államtitkárságnál is olyan személyi változtatásokat jelentene, ami koncepcióváltást idézne elő. Amikor egyértelműen hangsúlyoztuk, hogy az intézményi vezetőváltás egy ilyen átalakítás közben nem kívánatos, akkor konzekvensek vagyunk abban, hogy ezt „kivetítjük” ágazati szintre is.

Egy ilyen nagy ellátórendszer műszaki-technikai színvonalának megtartása rendszeres beruházási forrást igényel. Ezt a rendszerváltás után körülbelül 15–18 évig címzett támogatások rendszerével tartották fönt, majd – csatlakozásunk után – elkezdett átcsúszni az Unió oldalára. A kormány már nem tervezett ilyen címen forrással, amit – esetlegesen és eltérő mértékben – az önkormányzatok pótoltak. Ha ezt a kérdést az államosított intézmények esetében – legkorábban a 2013-as költségvetésben – nem oldják meg, akkor nem csak a szakma fejlődésétől való elmaradás, hanem gyors amortizáció is várható.

– Igen, ez teljesen egyértelmű! Miközben az uniós projektek révén több milliárdos fejlesztések történnek az egyes intézményekben, a mindennapos működés szempontjából meghatározó eszközök folyamatos javítása, vagy visszapótlása nem történik meg. Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor valaki nem veszi tudomásul, hogy ha egy gépkocsit használ, és azzal biztonságosan akar közlekedni, akkor évente, meghatározott időpontban szervizbe kell vinnie, mert ellenkező esetben akkor fogja észrevenni, hogy nem fog a fék, amikor ez már végzetes körülményekkel jár. Akkor javítani az autót, amikor már bekövetkezik a karambol, sokkal nagyobb negatív következményekkel jár, mint ha tudatos, beépített karbantartás történik a rendszerben. Márpedig ez pénz nélkül nem megy – miközben tudjuk, hogy az ország teherbíró képessége véges.

Hogyan értékeli a menedzsmentek szerepét ebben az átalakulási folyamatban?

– Az elmúlt évben az egészségügy valamennyi szereplője hozzátette a legjobb tudását ahhoz, hogy az intézményrendszer működőképes maradjon. A takarítón kezdve a nővéren keresztül a kórházak menedzsmentjéig az ágazatban dolgozó vezetésig mindenki igyekezett – még ilyen nehéz körülmények között is – az ágazat működőképességét biztosítani. Ezért sem tartottuk szerencsésnek, hogy az átalakítás folyamatában egyáltalán felvetődött az első számú vezetők – főigazgatók, gazdasági igazgatók – cseréje. Ráadásul a pályázatok kiírása során is derültek ki apró anomáliák, amelyek mind-mind azt mutatják, hogy a személycserék sora olyan felesleges kockázatokkal jár, amelyek nem arányosak az egyébként remélhető haszonnal. Aki jelen pillanatban intézményvezető, az pontosan tudja, hogy a belső konfliktusokat nagyon keményen fel kell vállalni a működőképesség megtartása érdekében. Ilyen szituációban meglebegtetni a vezetők legitimitását, és pályázati rendszerbe kényszeríteni őket: erőforrások elvonásával jár. Maga a bizonytalanság sem kívánatos tényező rendszerben. Hasonlatképpen: senkinek nem jut eszébe, hogy egy Forma 1-es verseny folyamán bármikor vezetőt váltson. Nem csak azért, mert ez már önmagában is karambolveszélyt jelent, hanem nyilván maga a váltás – amíg egy vezető megszokja az új rendszert – vagy egyáltalán, a bizonytalanság – olyan helyzetet idéz elő, amely hibák kiindulópontja lehet. Tudomásul vesszük, hogy ez jogszerű – de a kockázati tényezőket is figyelembe kellett volna venni.

Jelen pillanatban zajlik a pályáztatás.

– A pályáztatások eredménye az önkormányzati intézmények esetében júliusra, a gazdasági társulások esetében augusztusban várható. Azután következnek a városi kórházak hasonló jellegű ügyei. Ismétlem, célszerű lett volna a jelenlegi vezetőkkel végigvinni ezt a folyamatot. Egy másik hasonlattal élve, nem valószínű, hogy valaki szakszerűnek tartaná azt a javaslatot, hogy a háromszoros olimpiai bajnok férfi vízilabda-válogatott csapatkapitányát most, a felkészülés időszakában kellene megpályáztatni. Egyrészt azért, mert jól végzi a munkáját, már letette a névjegyét ebben a szerepkörben, másrészt a kockázat, illetve az eredmény nem áll arányban egymással. Úgy érzem, hogy ez a sporthasonlat érvényes az egészségügyre is.

Az átalakításnak nevezett bonyolult folyamatban az egészségügy – ezen belül a kórházügy – túl van a repülésből ismert „point of no return”-ön, vagyis azon a ponton, ahonnét még van visszatérés. Ha most egy országos, vagy állami vezetőgarnitúrát másikra cserélünk, akkor gyakorlatilag „vakrepülés” következik – pár évvel ezelőtt már láttunk ilyet.

– Korábban is megfogalmaztuk, hogy az ágazatban kritikus a humánerőforrás-helyzet – ebbe a menedzsmentet is beleértjük. Újabb sporthasonlattal élve: van olyan NB I-es labdarúgó csapat, amelyik már a harmadik vezetőedzőjét cseréli ebben az évadban, mégis az utolsó helyen kullog. Ebből is látszik, hogy önmagában a vezetőcsere nem jelent megoldást.

Az átalakítási folyamatoknak van egy külső auditja – ha úgy tetszik, egy minőségbiztosítási rendszerben követni kell, hogy a tervek szerint halad-e a megvalósítás. A legkeményebb külső kontroll – azaz, hogy a lakosság mit érez meg az egészségügy átalakításából – a következő parlamenti választás lesz.

– A társauditor maga a beteg, a külső auditor pedig az az esemény, ami akár a választás is lehet. Ennek hatalmas jelentősége van elsősorban a helyi politika vonatkozásában, és az majd összeadódik országosan.

A fejlett országokban számos helyen találunk olyan szakmai testületet, amellyel a folyamatokat kívülről kontrolláltatják. Az egészségügyi rendszerben – az átalakítások miatt – ez egyre inkább hiányzik.

– Megalakult a Szakmai Kollégium, amely bizonyos szempontból ezt a folyamatot segíti. Rendszeresen kikérték a Magyar Kórházszövetség véleményét – és a legtöbbször figyelembe is vették –, ez szintén pozitívumot jelent. Szervezetünknek a kórházak érdekeit kell képviselnie, ilyen szempontból tehát nem vagyunk a rendszer független, külső auditora. A célok elérése érdekében a változtatás-menedzsmentnek valóban szükséges feltétele, hogy meg kell jelölni azon pontokat, ahol a folyamatokat kontrollálni, majd a menet közben szerzett tapasztalatok felhasználásával szükség esetén korrigálni kell őket. Nem véletlenül végzik a minőségbiztosítás keretében a belső auditáláson kívül a külső auditálást is, hiszen csak egy külső minősítő tud – az érdekelt felektől független – tükröt tartani a rendszernek.

– Ezek szerint, amikor bizonyos kérdésekben a kormányzati működést vagy a kormányzathoz kapcsolódó szervek működését kritizáljuk, lehet, hogy a kormánynak dolgozunk.

– A saját maga szempontjából az viselkedik ésszerűen, aki a segítő szándékú kritikát mint ilyet értékeli.

Ezek a cikkek is érdekelhetik