2018. január 21. vasárnap, Ágnes napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Kórházszövetség Magyarországnak érdemes lenne invesztálnia az egészségügybe (1. rész)

Magyarországnak érdemes lenne invesztálnia az egészségügybe (1. rész)

2014-01-20 07:11 Forrás: Kórház 2013/12. -- Dr. Szepesi András, Bene Zsolt
1071
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Az év vége és egy új esztendő kezdete az összegzésre, tervezésre teremtenek alkalmat. A Magyar Kórházszövetség elnökével, egyben a Bethesda Gyermekkórház főigazgatójával, dr. Velkey Györggyel beszélgettünk.

Áprilisban lépett hivatalba, mint a Magyar Kórházszövetség elnöke. Hogyan érzi magát ebben a szerepkörben?

– Az elnökséggel együtt már azt hiszem „felvettük a kesztyűt”. Csapatban dolgozunk, megosztjuk egymás között a tennivalókat. A kórházszövetség elnökségében nagyon jó társakra találtam ehhez. Ebből adódóan a kórházak problémáit át tudjuk beszélni, árnyalt gondolkozást tudunk kialakítani, melyet igyekszem elnöktársaimmal együtt képviselni. Lényegesnek tartom – a többi elnökségi taggal együtt – a tónus megfelelő beállítását, vagyis azt, hogy részint szakmai hangon fogalmazzunk, másfelől pedig valóban próbáljuk megérteni mélyebben a kérdéseket és ezt kommunikáljuk is. Gondolok itt arra, hogy a pro és a kontra érvek hangozzanak el, még ha ettől bonyolultabb, nehezebben érthető is a beszédünk, vagyis ne legyen egysíkú és ne váljon „jelszószerűvé” a véleményalkotásunk, s ennek megfelelően a kommunikációnk sem. Hibának tartanám, hogyha „elkennénk” a problémákat, azt hiszem, hogy mindenkinek – a hatóságoknak, az egészségpolitikának és a fenntartóknak is – az az érdeke, hogy a kórházszövetség valódi „életképet fessen” a kórházi világról.

Erre az évre nagyjából befejeződött a rendszer állami tulajdonba vétele. Hogy értékeli a kialakult helyzetet?

– Az állami tulajdonba vétel egy eszközrendszer, ami célként nem értelmezhető – akik ezt létrehozták, azoknak sem célként jelent meg a szemük előtt. Egy ilyen folyamat, éppen a kitűzött célok sikeres elérésének függvényében valószínűleg évtizedes távlatban lesz értékelhető, illetve sok év után ér el „egyensúlyi helyzetet” is. Az elmúlt években leginkább az őrületes adminisztratív terheket cipelte az, aki ebben a folyamatban részt vett – úgy a GYEMSZI vezetése, mint az egészségpolitika, az intézményvezetők, vagy az önkormányzatok. Be kellett állni egy új működési rendnek. Új munkatársaknak kellett megtanulni teljesen új feladatokat, ki kellett alakítani egy új szervezeti kultúrát. Most mondhatjuk és mondjuk is, hogy ez nagyon sok gonddal és nehézséggel járt. De végre kezdenek letisztulni a folyamatok, és a pozitív hozadékok is megjelentek: pl. a közbeszerzések technikailag jobban mennek, és látszik a gázbeszerzésnél, de talán a legszembetűnőbben a gyógyszertendernél, hogy ez működőképes modell, a központi közbeszerzési rendszer valóban előnyöket is jelent. A kórházfenntartói napi ügyintézésben is gördülékenyebbek a folyamatok. Mindamellett még sok mindennek kell jó irányba mozdulni.

Az erős központosítást egy decentralizációs, térségi jellegű megerősödésnek kell követnie, illetve világossá kell tenni a kórházvezetés, a térségi menedzsment és a központ kompetenciáit. Hozzátennék még egy dolgot, amit kevésbé szoktak emlegetni. A saját bőrünkön érezzük, hogy a GYEMSZI kétféle funkciója sokszor öntudatlanul összekeveredik. Egyrészt a GYEMSZI egy nagy háttérszakértői bázis, ezért a korábbi Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet (ESKI) és a jelenlegi, különböző stratégiaalkotó műhelyek jelentik az egyik lábat, a másikat pedig az érthetően felduzzadt feladatokkal rendelkező fenntartói jellegű gondolkodás struktúrái alkotják. Néha ezek összekeverednek, ugyanis az időfaktor, vagyis a gyors döntés kényszere miatt a GYEMSZI által felügyelt intézményi kör adatait, a fenntartói jellegű információkat használják fel a stratégiaalkotási folyamatokban is. Pedig a GYEMSZI-körön kívül a honvédségnek, az egyházaknak és az egyetemeknek is vannak nagy egészségügyi intézményei. A térségi központok közül mindösszesen két-három központ van GYEMSZI fenntartás alatt. (Azért bizonytalan ez, mert a Nyugat-Közép-Magyarországi Térségi Központ még mindig nem egészen definiált.) Ebből is adódik, hogy időnként kiesnek a látótérből azon intézmények, amelyek nem „GYEMSZI-sták.”

Történelmi esélyt ad az állami kézbevétel ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozottabb, igazságosabb, hozzáférhetőbb struktúra alakuljon ki Magyarországon.

– Ennek kialakításában már most is nagyon sok munka van, kár hogy ez nem látszik eléggé a gyakorlatban. Az a tisztázó folyamat, mely a kapacitások definiálásával, a progresszivitási szintekhez sorolt területi ellátási kötelezettségek megnevezésével és az ezekhez társított minimumfeltétel-rendszer rögzítésével megtörtént, remek alapot jelent a további munkához, elsősorban az életszerű betegút-menedzsment megalkotásához, ami a rendszerszintű hatékonyságjavítás kulcskérdése. E mellett a GYEMSZI–OEP–ÁNTSZ hatásköreinek tisztázása, harmonikus együttműködésének kidolgozása kell, legyen a következő rendszerszervező lépés. Én nem tartanám szerencsésnek ezek összevonását, bár erről szóló hangokat is lehet hallani.

Az ellátóintézmények nem mindegyike került állami tulajdonba. Nem nehezíti-e az egységes működtetést, ha nem teljesen homogén a rendszer?

– Nyilván számos szubjektív elem is közrejátszott ebben – például az önkormányzati integrált járóbeteg-rendelők kimaradásában is. Nem baj, hogy így alakult. Egy ilyen széles körű és gyors állami tulajdonba vétel – beleértve a gazdasági társasági formában működő intézményeket is – nagy feladat volt. Ha jobban ráértünk volna, akár évtizedekig is eltarthatott volna. Elsősorban nem látványos, hanem adminisztratív munkát adott, aminek a betegek által közvetlenül érezhető pozitív tartalma ebben a fázisban nem volt. Ráadásul olyan mértékben kimerítette a rendszert, hogy józannak tartottam és tartom azt, hogy nem lépett még tovább az állami fenntartás területén a rendszeralkotás. Először jól fel kell építeni a jelenlegi keretekben az állami rendszert, és majd egy következő kérdésként kell feltenni azt, hogy vajon ez a folyamat menjen-e tovább, s ha igen, milyen irányba, vagy pedig maradjon meg a köztes megoldás, aminél jelen pillanatban tartunk. Nagyon fontos azonban, hogy a most következő átalakításoknál ne a pillanatnyi tulajdonviszonyok mentén gondolkozzunk.

Én azt tartom szerencsésnek – és ezt lényeges rendszerszervező kérdésnek is tekintem, hogy az egészségügyi struktúraalkotásban a kórházakat kell alapegységként kezelni. A járóbeteg-szakellátók működését funkcionálisan integrálni kell a kórházakhoz, de nem tartom szükségesnek, hogy ez egy erős szervezeti integráció is legyen. Úgy fedjük le az országot egészségügyi ellátással, hogy a kórházaknak a most létrehozott módon világosan meglegyen a területi ellátási kötelezettsége, aminek mentén a kórházi szintnél a lakossághoz közelebb levő ellátások – beleértve az önálló járóbeteg-szakrendelőket, a közösségi egészségházakat és az alapellátás mindenféle elemét – a kórházi egységekhez integrálhatók szakmailag.

A háziorvosi ellátás számára is szükséges egy olyan tudásközpont, amihez szakmailag igazodik, és ezt a szerepet a kórházak tudják betölteni. Jelen pillanatban nem ez az elfogadott egészségpolitikai gondolkodás. Számosan máshogy gondolkodnak erről, például hogy a létrehozandó csoportpraxisok kistérségi egészségszervező központokká álljanak össze, illetve a járóbeteg-ellátás és a kórházi szint között legyen egy éles határ, aminek mentén szerintem egymás mellett „ketyegne” a rendszer – így magam ezt nem érzem organikusnak. Úgy gondolom, hogy a kórházak hálózata az országot szépen, egyenletesen lefedi. Természetesen nem patologizálni kell, és függőlegesből vízszintes helyzetbe hozni a beteget – téves kép, amennyiben a kórházakra így tekintenek. Megfelelő ösztönzőkkel tegyük inkább egészségházzá a kórházat, ahol rengeteg prevenciós munka, és döntően járóbeteg- és egynapos ellátás (is) folyik. Ne feledjük, hogy a járóbetegek ellátása ma is csaknem háromnegyed részben a kórházakhoz kötött!

 

(Folytatjuk)

Ezek a cikkek is érdekelhetik