2018. április 25. szerda, Márk napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Kórházak és klinikák Nappali osztály a Tűzoltó utcában (1. rész)

Nappali osztály a Tűzoltó utcában (1. rész)

2013-11-28 08:15 Forrás: Kórház 2013/10. -- Lóránth Ida
1025
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


A Semmelweis Egyetem II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikája, vagy ahogyan általában nevezik, a Tűzoltó utcai gyermekklinika aligha szorul bemutatásra. Dr. Szabó Andrással, az intézmény igazgatójával a szakma általános gondjairól, felújítási terveikről beszélgettünk.

A gyógyító szakmák között a gyermek-onkológia különleges helyet foglal el, hiszen ez az a szakterület ahol munkája során az orvos talán a legnagyobb pszichés terhet kénytelen elviselni, de a páciens gyógyulásakor a legnagyobb örömet élheti át. Ebből a különleges szemszögből nézve ön, mint egy gyermek-onkológiai intézmény vezetője hogyan látja az egészségügyben az utóbbi években tapasztalható változásokat? Vajon jobbá tették az ellátást, magasabb színvonalúvá a szolgáltatást?

– A hazai gyermek-onkológia centrumok hálózatában működik, ami példamutató orvosi együttműködés eredménye. Ez úgy valósul meg, hogy a gyógyításban aktívan részt vállal nemcsak több szakma képviselője, de több intézmény is. Utóbbiak között egyaránt vannak fővárosi és vidéki klinikák és kórházak, melyek egymás munkáját segítik. Ez a szoros együttműködés persze nemcsak előnyökkel, hanem néha hátránnyal is járhat, hiszen a szakma különféle résztvevői emiatt erősen egymásra utaltak. Az együttműködés minőségén sokat javít, ha például kiküszöböljük az esetlegességet és véletlenszerűséget azzal, hogy a szakma minden résztvevője tudatosan számol az aktuális adottságokkal. A betegek lehető legmagasabb szintű ellátása érdekében csak olyan páciensekét vállalja, akiknek a kezeléséhez rendelkezésére áll a szakembergárda és a finanszírozás. Ezt pótolhatja az együttműködés az intézmények között.

Három évvel ezelőtt a Semmelweis-terv alapvető céljai között szerepelt a betegek gyógyuláshoz való esélyegyenlőségének, illetve az egyén számára a lehető legmagasabb szintű gyógyító ellátáshoz való hozzáférésnek a megteremtése. Mindezeket a célokat a két évtizede regnáló különféle politikai beállítottságú kormányok már sorra megjelölték, ám a megvalósulás csak váratott magára. Kijelenthető, hogy ma egy nyírségi, vagy dél-baranyai beteg gyerek ugyanolyan minőségű onkológiai ellátást kaphat, mint fővárosi társa?

– Az elmúlt években a gyermek hemato-onkológia végre megkapta azt az elismerését, amelyet régen nélkülözött már. Hivatalosan is önálló szakmaként jegyzik, a saját szakmakóddal a döntéshozók elismerték a „létezését”. Ez a tény már önmagában hatalmas előrelépésnek számít. Az országban hemato-onkológiai ellátás a fővároson kívül jelenleg a három egyetemi városban, illetve Miskolcon és Szombathelyen érhető el. Minden felsorolt intézmény gyermek-onkológiai centrumként működik. Az persze nyilvánvaló kellene, hogy legyen, hogy az utazási távolságokban az esélyegyenlőség sosem valósulhat meg, hiszen a centrumtól távoli vidéken élő daganatos gyermek mindig hátrányosabb helyzetben lesz, mint egy olyan városi gyermek, ahol egy centrum is van. A gyógyulási esély azonban nem függ össze az utazási távolsággal. Éppen ezért szerintem semmiképpen sem az ellátás lakóhelyhez való közelsége, vagy az utazás időtartama azok a szempontok, amelyek meghatározóak lennének a betegek egyenlő esélyeinek a megteremtésében. E kényelmi tényezőknél sokkalta többet jelent az, hogy a beteg ellátásában milyen minőségű szakmai tudással vesz részt a gyógyító személyzet, és ehhez milyen felkészültségű kórházi háttér áll a rendelkezésére.

Az is nyilvánvaló tény, hogy egyetlen jól képzett, nagy szakmai rutinnal rendelkező orvos sem képes egyedül olyan minőségű, széleskörű ellátást nyújtani a betegének, mint egy egész szakmai team. Éppen ezért minden gyermek hemato-onkológiai ellátó intézménynél arra kell törekedni, hogy olyan, minőségi munkát végző szakmai teamek lássák el a rászoruló beteg gyerekeket, amelynek tagjai szigorúan betartják a nemzetközi protokollok előírásait. Ezáltal kiegyenlíthetők lesznek az ellátás minőségében fennálló egyenlőtlenségek. Természetesen a jelenlegi gyakorlatban még nem működnek mindenhol ilyen teamek, nem mindenhol egyformák az anyagi és a szakmai adottságok. Abban az intézményben, amelyben egy-két szakorvos teljesít szolgálatot, feltehetően képtelenek lesznek az év minden napján olyan színvonalú ellátást biztosítani, mint ahol folyamatosan egy teljes team áll az ellátás rendelkezésére. Tény, hogy ma is működik olyan centrum, ahol a létszámhiány miatt a gyermek-onkológiáról csak abban az esetben tud szabadságra menni az orvos, ha az osztálya Budapestről kap egy őt helyettesítő szakorvost. Ezek alapján elmondható, hogy a jelenlegi rendszerben a betegek az országos centrumok mindegyikében megkapják az állapotuk kezeléséhez legszükségesebb ellátást, ám ezen felüli, minőséget javító szolgáltatásokra csak azok az intézmények képesek, amelyeknél a korábban említett feltételek adottak.

Az elmondottakból logikusan nem az következne, hogy csupán azokban a centrumokban kellene kezelni a beteg gyerekeket, ahol a magasabb minőségi követelményeket is teljesíteni tudják?

– Az ellátás már jelenleg is centralizált. Elképzelhető, hogy a további központosítás a rendszer számára financiálisan kifizetődőbb volna és lehet, hogy hatékonyabbá is válna az ellátás, de szerintem egy Magyarországnyi területnek szüksége van annyi ellátóra, mint amennyi ma működik a rendszerben. Ugyanakkor fontos volna nagyobb hangsúlyt fektetni a terhek megosztására, hiszen ma van olyan centrum, amely évi 10 beteget lát el két orvossal, míg más centrumok ennek a többszörösét teljesítik. A feladatokat úgy kellene elosztani, hogy a kisebb centrumok könnyebb feladatokat, általuk is jól ellátható betegek ellátását vállalják, a komplikáltabb vagy ritkább eseteket pedig irányítsák automatikusan a nagyobb központokba. A szakmában közismert, hogy a betegek jelentős része jól tolerálja a terápiát, akár ambulánsan is kezelhető. Nincs szükségük különleges ellátásra, vagyis az intenzív osztállyal, pszichológussal, speciális szakmai teammel ellátott, olykor a lakóhelyüktől száz kilométernél is távolabb fekvő intézmény szolgáltatásaira. Ők helyben, a kisebb létszámú centrumban is teljes körűen elláthatók volnának. A speciális műtétet, hosszabb intenzív ápolást, vagyis az átlagosnál bonyolultabb gyógyító ellátást igénylő betegeket pedig azonnal át kellene irányítani azokba a centrumokba, amelyek maradéktalanul teljesíteni képesek ezeket a feladatokat is. 

A nehezebb, több tapasztalatot igénylő feladatok teljesítéséhez természetesen megfelelő mértékű pluszfinanszírozásnak is társulnia kellene. A jelenlegi rendszer azonban nem tesz különbséget az enyhe és a súlyos tumoros esetek között, mindegyiket egy séma alapján, azonos összeggel finanszírozza, holott az utóbbiak kezelése az adott kórház számára lényegesen nagyobb költségekkel jár. Szerencsére az ezt igénylő betegek létszáma nem több évi tíz-húsz esetnél, ám nekik feltétlenül szükségük volna a legmagasabb szintű, vagyis a legjobban felszerelt centrumokban való ellátásra.

Az egészségügy költségvetésének nem jelentene plusz terheket, ha egy adminisztratív intézkedés megoldaná a jelenlegi anomáliát: az a kórház, amelyik átvállalja ezeknek a súlyos eseteknek a kezelését, a terápiával járó plusz költségeket is automatikusan megkapná. Pillanatnyilag az OEP által elismert HBCs-pontok ellenértéke általában csak az átlagos állapotú betegek ellátásának a költségeit fedezi, ám a súlyos, szövődményes esetek kezelésére nem elegendő. Ebből következik, hogy abban az intézményben, ahol több súlyos esetet gyógyítanak, nagyobb lesz a deficit, vagyis a magasabb minőségű munka ráfizetéssel jár. Elvben, ezeknek az extrém esetek költségeinek az utófinanszírozására a rendszer jelenleg is kínál lehetőséget, ám a gyakorlatban rendkívül nehézkes, bonyolult és óriási adminisztratív terhet jelent az elszámolási eljárás, így az intézmények többsége ezért, vagy azért, de elesik ettől a finanszírozástól is. Ezt a bonyolult eljárást egyszerűbbé lehetne tenni azzal, ha egy arra hivatott szakmai grémium előzetes döntésének alapján ezek az esetek külön egyedi finanszírozásban részesülnének.

Az utóbbi évtizedben óriási fejlődést mondhat magáénak az onkológia is, amiből automatikusan következik a kezelési költségek növekedése. Például a genetikai vizsgálatok alapján végrehajtott, személyre szabott terápia, vagy a biológiai úton előállított modern gyógyszerek költségei fedezhetők-e a jelenlegi finanszírozásból?

– Ezekkel a modern eljárásokkal járó pluszköltségek még fedezhetők volnának a jelenlegi rendszerben is, ha nem kellene számolnunk a korábban említett komplikált esetek pluszkiadásaival. Az arányok érzékeltetése végett érdemes megemlíteni, hogy nálunk például a 10–15 magas költségeket generáló súlyos eset az éves költségkeret felét is elviheti. A maradékból kell megoldanunk a többi 100 onkológiai beteg kezelésének a finanszírozását.

 

(Folytatjuk)

Ezek a cikkek is érdekelhetik