2018. január 23. kedd, Rajmund, Zelma napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Gyógyítás Segítsünk, hogy el tudják fogadni a segítséget!

Segítsünk, hogy el tudják fogadni a segítséget!

2013-09-10 07:17 Forrás: Orvosok Lapja 2013/7-8. -- Radnai Anna
3300
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Xavier Amador „Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre” c. könyve szkizofrén betegek hozzátartozóinak szól. A szerző módszerét egy hazai munkacsoport tagjai orvosi nyelvre fordították, vagyis létrehozták a KOMP-modellt, amelynek a segítségével a pszichiáterek megtalálhatják a hangot és elfogadtathatják a terápiát szkizofrén betegeikkel. A munkacsoport egyik tagja dr. Pilling János pszichiáter, a SE Magatartástudományi Intézet kommunikációs csoportjának vezetője.

Melyek a szkizofrénia főbb jellemzői és ezek közül mely tünet tette az Önök kutatását szükségessé?

A szkizofrénia általában a serdülőkor végén, a felnőttkor elején kezdődő betegség, ami a gondolkodás, az érzékelés, a magatartás zavaraival jellemezhető. A betegség során többek között hallucinációk és téveszmék lépnek fel, a páciens azonban ezeket szubjektíve reálisnak érzékeli. Ennek az a következménye, hogy sok betegnek nincs betegségtudata. A legtöbb szkizofréniával élő ember úgy gondolja, hogy egyáltalán nincs szüksége kezelésre, miközben orvosi szempontból nézve pszichiátriai kórképe olyan súlyos, hogy évtizedeken át tartó, folyamatos kezelést igényelne. Nagyon messze van tehát a beteg és az orvos álláspontja, ezért szükséges olyan módszereket keresni, amelyekkel ezt a két, egymástól nagyon távol eső álláspontot össze lehet hangolni.

Mi történik akkor, ha egy szkizofrén beteg nem kap kezelést? Állapota feltétlen rosszabbodásnak indul?

– Ebben az esetben újabb és újabb schubok alakulnak ki, és sajnos minden fellángolás után rosszabb állapotban marad a páciens, mint amilyenben előtte volt, vagyis pszichoszociális készségei és funkciói egyre rosszabbá válnak. Ezt a hanyatlást lehet megelőzni, ha sikerül rávenni a betegeket az együttműködésre.

Milyen módszert dolgoztak ki a szkizofrén betegek együttműködésének javítására?

Ebben a helyzetben hatékony segítséget jelenthet az úgynevezett motivációs interjú módszere, amit eredetileg a szenvedélybetegek kezelésére fejlesztettek ki, később azonban számos egyéb területre is alkalmazták, s az utóbbi időben már a szkizofrén betegek együttműködésének javításában is felhasználják. A témakör nemzetközi szinten is ismert szakértője Xavier Amador, akinek erről szóló könyve magyar nyelven is megjelent. A mű címe egy olyan mondat, amelyet számos szkizofrén beteg megfogalmazott már: „Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre”. A szerző kettős identitással kezdett el foglalkozni ezzel a témakörrel, egyrészt pszichiátriai osztályon dolgozó szakemberként, másrészt hozzátartozóként. Bátyja szenvedett szkizofréniában, így családtagként is megélte, hogy milyen problémákat jelent ez a helyzet. Megfigyelte magán, hogy nem egyszer, amikor megpróbálta fivérét a kezeléssel való együttműködésre rávenni, parancsoló, utasító magatartást tanúsított. Azt vette észre, hogy ez nem segíti a helyzet megoldását, testvére vele szemben is ellenségessé vált, és egyáltalán nem akarta bevenni gyógyszerét – annak ellenére, hogy látszólag tisztában volt vele, hogy erre szüksége lenne. Ezért kezdte el kifejleszteni ezt a módszert, ami a motivációs interjún alapulva azt segíti elő, hogy sikerüljön megtalálni a páciens egyéni belső motivációit, azokat, amelyek elősegítik a kezeléssel való együttműködését.

Kérem, mutassa be részletesebben ezt a módszert, illetve az Önök által kialakított, orvosi gyakorlatban alkalmazható modellt!

Az Amador által kialakított módszert igyekeztünk meghonosítani, így született meg a szkizofrén betegekkel való együttműködés ún. KOMP-modellje. A mozaikszó minden egyes betűje egy-egy fontos tennivaló rövidítése: a K a kapcsolat megalapozásának fontosságára utal, az O a páciens problémáira, érzelmeire való odafigyelés jelentőségét emeli ki, az M a motiváció megkeresését, a P pedig a partneri együttműködést jelenti. Nyilván mindenki egyetért azzal, hogy ezek fontos szempontok, de azért, hogy ezek ne csupán hangzatos szlogenek legyenek, minden egyes alapelvhez kidolgoztunk egy-egy konkrét, megtanulható és gyakorolható kommunikációs módszert is. A kapcsolathoz az aktív figyelem módszerét, az odafigyeléshez az empátia tanulható, elsajátítható módszereit, a motivációhoz a motivációs interjú technikáit, a partneri viszony kialakításához pedig a közös döntéshozatal módszereit. A pszichiáterek és a pszichiátriai szakdolgozók számára szervezett tréningeken ezeket a módszereket igyekeztünk megismertetni és a gyakorlatba is átültetni.

Mi a gyakorlatba való átültetés feltétele?

Az első és legfontosabb szemléleti elem a bizalmi kapcsolat kialakítására irányul. Abban az esetben tudunk hatékonyak lenni egy betegségtudat nélkül élő páciensnél, ha sikerül bizalmi kapcsolatot kiépítenünk vele, amelyben úgy érzi, hogy olyan helyre került és olyan orvossal találkozott, akiben megbízhat, aki megérti őt, aki segíteni fog neki. Ez különösen fontos egy szkizofrén betegnél, hiszen az ezzel a kórképpel élő emberek gyakran gyanakvóak, paranoidok, úgy érzik, hogy szinte mindenki ellenük van. Ezért fontos, hogy az orvos már a kezdet kezdetén olyan kommunikációs technikákat alkalmazzon, amelyek azt fejezik ki a páciens számára, hogy odafigyel rá, megérti őt, és ítélkezéstől mentesen elfogadja annak a szubjektív valóságnak a megélését, amiről a páciens beszámol. Kifejezetten tiltott pl. vitába szállni a szkizofrén beteggel, egyáltalán nem érdemes arról beszélnünk vele, hogy nincs igaza, és a hallucinációkat csak ő maga képzeli, hogy azok a dolgok, amiket mond, téveszmék, és valójában a szomszéd nem is sugarazza őt stb. Amennyiben arról próbáljuk meggyőzni, hogy téved, az egyrészt ellenséges hangulatot teremt az orvos és a beteg között, másrészt tudnunk kell, hogy a téveszmék jellegükből adódóan befolyásolhatatlanok. Felesleges tehát vitázni, inkább azt érdemes éreztetni vele, hogy figyelünk a problémájára és megértjük, hogy mennyire súlyos gond az neki, ha pl. úgy érzi, hogy üldözik, megfigyelik, az életére törnek.

Ezzel nem erősítjük meg a téveszméiben?

A másikra való odafigyelés nem jelenti azt, hogy egyetértünk vele. A páciens megértése nem egyenlő azzal, hogy én el is fogadom, hogy őt valóban üldözik, lehallgatják, megfigyelik stb., csupán kifejezem a megértésemet azzal kapcsolatban, hogy az, amit átél, valóban súlyos probléma lehet számára. A megértés tehát nem egyetértés! Ha a páciens szeretné tudni, hogy mit gondolunk az általa elmondottakról, akkor először érdemes azzal kezdenünk, amit egyformán látunk (pl.: „Tudom, hogy az, amit elmondott, milyen sok félelmet keltett Önben”), aztán megfogalmazni azt, amit másként látunk (pl.: „Bizonyára emlékszik, amikor legutóbb bekerült hozzánk, hasonló problémái voltak, a kezelés hatására azonban ezek a rossz érzései megszűntek. Orvosként tehát azt gondolom, hogy mindaz, amit elmondott, lehet a betegség kiújulásának jele is”). Amennyire azonban csak lehetséges, a beteggel való konfrontációt érdemes elkerülnünk, s helyette minél inkább az elfogadást, a megértést jobb hangsúlyozni.

Hogyan tudjuk kommunikálni ezt az elfogadást?

Ez nagyon sokféleképpen megtehető. Nem csupán olyan non-verbális módszereket alkalmazhatunk, mint hogy a testtartásunk és a mimikánk kifejezi figyelmünket, hanem pl. időnkét kicsit átfogalmazva el is ismételhetjük a páciens egy-egy mondatát. Ezekkel a parafrázisokkal is hatásosan kifejezhetjük, mennyire figyelünk rá, és hogy megértjük gondjait. Az érzelmi visszatükrözés módszerét is alkalmazhatjuk. Amikor pl. a páciens arról számol be, hogy üldözik és lehallgatják őt, akkor ahelyett, hogy azt mondanánk: „Lehet, hogy magának nincs is igaza és mégsem hallgatják le”, inkább azt mondjuk neki, hogy „Nagyon félelmetes lehet, hogy azt érzi, hogy állandóan figyelik.”

A bizalmi kapcsolat megalapozása után mi lehet a következő lépés?

A következő, nagyon nehéz lépés, hogy a páciens együtt is működjön velünk a terápiában. Régebben sok módszert alkalmaztak abból a célból, hogy kialakítsák a betegben a hiányzó betegségtudatot, pl. igyekeztek megtanítani a szkizofrén pácienseket arra, hogy ez egy betegség. Ezek a módszerek csak korlátozottan voltak hatékonyak. Ma már egyre több tanulmány bizonyítja, hogy a betegségtudat hiánya nem valamiféle pszichés elhárító mechanizmus, ami tanulással átírható, hanem egy olyan neurológiai-biológiai károsodás következménye, aminek következtében a szkizofrén beteg képtelen belátni állapotáról, hogy az nem normális, ezért kezelést igényel. Ez az úgynevezett anozognózia hasonló ahhoz, amikor egy agyvérzés után a beteg nem tudja realizálni a kiesett képességeit – ez is egy organikus károsodás következménye. Kommunikációs módszerekkel a betegek nagy részét tehát képtelenség meggyőzni arról, hogy ő szkizofrén és kezelésre van szüksége. Éppen ezért a mi módszerünk nem a betegségtudat kialakításán alapul, hanem azon, hogy olyan közös célokat találjunk, amelyek mentén együtt tudunk működni.

Mondana néhány példát arra, hogy miként lehet megtalálni ezeket a közös célokat?

Képzeljünk el egy konkrét szituációt: beszélgetés közben kiderül, hogy páciensünk éppen érettségi előtt áll vagy egyetemi hallgató, akinek közeleg a vizsgaidőszaka. Ez nem ritka, hiszen a szkizofrénia tipikusan ilyen életkorban szokott kialakulni. Megkérdezhetjük tőle, hogy hogyan tud készülni a vizsgáira. Általában az derül ki, hogy nagyon nehezen tud odafigyelni a tananyagra, hiszen félelmei elvonják figyelmét. Elmondhatja pl., hogy a szomszédok besugarazzák őt és állandó megfigyelés alatt tartják, s ez szinte lehetetlenné teszi azt, hogy haladjon tanulmányaival. Amennyiben egyet tudunk abban érteni, hogy nagyon fontos lenne az érettségi vagy a vizsga sikeressége, máris van egy olyan közös kapcsolódási pont, aminek alapján el tudunk kezdeni dolgozni. Mondhatjuk, hogy „Azért javaslom önnek, hogy fogadja el az általam ajánlott gyógymódot, mert ez többek között segíthet abban is, hogy oda tudjon figyelni a tananyagra és le tudja tenni a vizsgáit.” Ez való igaz: a kezelés egyik eredményei ez is lehet. Ezen a ponton azonban szinte bizonyos, hogy a páciensben ellenállás jelenik meg, hiszen érzi, hogy mégiscsak arra próbáljuk rábeszélni őt, hogy részt vegyen valamiféle kezelésben. (Nem véletlenül használom a kezelés szót, mert nem kizárólag a gyógyszerszedésről van szó. Ezzel a módszerrel más kezelésekre is rá lehet venni a pácienseket, pl. pszichoterápiára, szocioterápiára stb.) Itt lép életbe a motivációs interjú másik nagyon fontos alapvetése, mely szerint a páciensben ébredő ellenállás teljesen természetes dolog. Nem azt jelenti, hogy a beteg nem készséges vagy rossz együttműködő, hanem azt, hogy a kezelés elfogadása számára nagyon nehéz feladat. A motivációs interjúban vannak külön technikák arra, hogy miként lehetne ezt az ellenállást legyőzni. Bánnunk kell tehát az ellenállással, nem pedig stigmatizálni a beteget, amiért nem akarja rögtön elfogadni azt, amit mondunk neki.

Milyen módszerek léteznek az ellenállás leküzdésére?

Többféle módszert is használhatunk, az egyik ezek közül, az ún. normalizálás. Amennyiben a páciens viselkedésében olyasmit észlelünk, ami bizonyos szempontból nézve teljesen természetes és normális, akkor ezt erősítsük meg benne. Ez egyszerűen hangzik, a mindennapi gyakorlatban azonban sokszor nem is olyan magától értetődő ennek a módszernek az alkalmazása. Mondok egy példát: mivel a szkizofrén páciensek nem tartják magukat betegnek, nem akarnak kórházba menni. Eközben azonban környezetük észleli, hogy milyen súlyos problémájuk van. Rájuk hívják a mentőt, a páciens ellenáll, a mentősök értesítik a rendőrséget, és nem egyszer bilincsbe verve hozzák be a szerencsétlen szkizofrén beteget. Az orvos ekkor megkéri a rendőröket, hogy vegyék le a betegről a bilincset. A páciens első mondata bizonyára az lesz, hogy „Azonnal haza akarok menni!”. Ilyenkor a tipikus válasz: „Sajnálom, de maga nem mehet haza!”. Nyilvánvalóan ez a párbeszéd nem fogja javítani az orvos-beteg kapcsolatot. A normalizálás módszere szerint ilyenkor azt válaszoljuk, hogy „Meg tudom érteni, hogy haza szeretne menni, hiszen magát erőszakkal hozták ide, nem akart bejönni a kórházba. Jöjjön, üljön le, beszéljük meg, mit lehetne tenni, hogy minél előbb haza kerüljön.” Vagy pl. azt mondja a páciens, hogy nem akarja bevenni a kapott gyógyszert, mert attól hízni fog. A szokásos válasz így szól: „Márpedig magának ezt a gyógyszert szednie kell.” A normalizálás módszerével megfogalmazott válasz ebben az esetben így hangzik: „Megértem, hogy nem akar elhízni, nyilván mindenkinek fontos, hogy milyen az alakja. Szerencsére vannak módszerek, amelyekkel meg lehet előzni azt, hogy elhízzon. Szívesen adok néhány tanácsot, hogy miként tudná ezt megelőzni a gyógyszerszedés mellett.” A módszer lényege tehát az, hogy értsük meg a páciens érzelmeit, és jelezzük is vissza, hogy teljesen érthető, hogy ő így gondolkozik. Ez máris némiképp bizalmi légkört teremt, hiszen a beteg érzi, hogy megértik őt, és ez segíti az együttműködés kialakítását.

Az tehát a cél, hogy a betegség elfogadtatása helyett abban találjunk egyetértésre, hogy a beteg rosszul érzi magát, és az okok kimondása nélkül kínáljuk fel a terápiát, mint a jóllét zálogát?

A beteg személyiségének ép részeivel kötünk egyfajta szövetséget, annak érdekében, hogy a károsodott területeken is javulást érhessünk el. A szkizofrén betegek maguk is érzékelik, hogy életük különböző területei problémákkal terheltek, nehezen tudnak párkapcsolatokat kialakítani vagy fenntartani, nehezen tudják megtartani az állásukat, vagy odafigyelni nagy koncentrációt igénylő feladatokra, rosszul alszanak, nehezen teszik le vizsgáikat stb. Azért kötünk ilyenkor szövetséget, hogy ezekre a problémákra tudjunk megoldást találni, és ez valóban így is van, tehát nem csapjuk be a pácienst. Kérdésében azonban még egy fontos elemet érzek – hogy vajon a módszer jelenti-e azt, hogy elhallgatjuk betegünk elől, hogy problémáit betegségnek, szkizofréniának tartjuk. Nem teszünk ilyet. Az orvos-beteg kapcsolat alapja ebben az esetben is az őszinteség kell, hogy legyen. Az orvosnak nem kell azt éreztetnie páciensével, hogy ő ezeket a téveszméket és hallucinációkat szintén valóságosnak érzékeli. Ugyanakkor ez egy nagyon nehéz része az orvos-beteg kapcsolatnak. Előfordulhat, hogy a beteg rákérdez: „És mit gondol ön erről doktornő/doktor úr?” Vagy megkéri orvosát, hogy kísérje el a rendőrségre feljelentést tenni a szomszédok ellen. Amennyiben az orvos azt érezteti a beteggel, hogy valóban nagyon rossz lehet, hogy úgy érzi, szomszédai megfigyelik, akkor a beteg joggal kérhet tőle ilyesmit. A tréningen azzal is foglalkoztunk, hogy miként reagálhat ilyenkor az orvos: több különböző tanáccsal is elláttuk kollégáinkat. Az egyik módszer pl. az lehet, hogy nem reagálunk azonnal az ilyen kérdésekre. Amennyiben ez a kérdés az orvos-beteg találkozások kezdetén merül fel, akár végleg elronthatja a kapcsolatot, ha az orvos nyíltan ellentmond. Mondhatja ellenben pl., hogy „Szívesen válaszolok majd erre, előbb azonban szeretnék többet is tudni arról, hogy mi is történt önnel, mit élt át – hogy jobban megértsem a helyzetét. Kérem, meséljen még arról, hogy min ment keresztül!”. Így az ellenszegülés helyett tovább erősítjük a kapcsolatot. Abban az esetben, ha később mégis válaszolni kívánunk, elmondhatjuk, hogy tiszteletben tartjuk mindazt, amit betegünk előadott, és bízunk abban, hogy ő is tiszteletben fogja tartani, amit mi mondunk. Ezek után kifejthetjük, hogy értjük, látjuk, milyen sok problémát okoz neki mindaz, amiről beszámolt. Amennyiben régi betegünkről van szó, hozzátehetjük, hogy bizonyára emlékszik, arra, mikor x évvel ezelőtt bekerült hozzánk hasonló panaszokkal, majd elkezdtünk egy kezelést, s utóbb ezek a panaszai megszűntek. Ez arra utal, hogy azok a problémák, amelyeket felsorolt, esetleg a betegség fellángolásának a jelei. Lehet, hogy a páciens ezzel nem fog egyetérteni. Erre az orvos azt válaszolhatja, hogy tiszteletben tartja, hogy páciense ezeket a problémákat nem betegségnek tartja, hanem valóságnak, de kéri, hogy fogadja el: orvosa pszichiáterként ezt másként látja. A pszichiáter akár még azt is hozzáteheti: „Az is lehetséges, hogy én tévedek.” Néha, nagyon ritkán akár ez is előfordulhat. Esterházy Péter mondta, hogy a magyar paranoia az, amikor az ember azt érzi, hogy lehallgatják, üldözik, megfigyelik – és igaza van. Sajnos ez meglehetősen sok emberrel valóban megtörtént.

Azzal nem segíthetünk, hogy elmagyarázzuk a téveszmék mibenlétét, de vajon azzal sem növeljük-e a beteg szenvedését, ha megengedjük annak lehetőségét, hogy a valóságot tapasztalja?

A diagnózis felállítása szempontjából valójában nem az a központi kérdés, hogy a beteg által elmondottak mennyire reálisak. A pszichiáter nem rendőr, nem nyomozó, nem bíró. A közhiedelemmel ellentétben a pszichiáterek nem annak alapján minősítenek valakit betegnek, amit állít, pl. hogy őt üldözik és lehallgatják. A szkizofrénia számos tünetének együttes fennállása mutatja meg azt, hogy valaki beteg-e vagy sem. Hiába mondja valaki, hogy üldözik, nem tekintjük szkizofrén betegnek, ha a viselkedése egyébként egyáltalán nem utal erre a kórképre. Ha azonban a diagnózis bizonyos, akkor egyáltalán nem kell vitáznom a pácienssel a téveszméiről, hanem inkább közös álláspontot kell keresnem vele azzal kapcsolatban, hogy miért lenne érdemes elfogadnia a kezelést. Ez azért is nagyon fontos, mert ha a beteg hazamegy a kórházból, már az ő kezében van az irányítás, ő dönti el, hogy beveszi-e a gyógyszereket, visszajön-e a kontrollra. Ha nem sikerül meggyőznöm arról, hogy érdemes együttműködnie, akkor oda a munka valamennyi, korábban felépített eredménye.

A terápia szükségességéről meggyőzött pácienst a következő gyógyszerbevétel ideje jó eséllyel még meggyőzött állapotában éri?

A szkizofrénia kezelésében egyaránt alkalmazhatunk orális és injekciós készítményeket. A szájon át szedendő tablettákat naponta, az injekciókat csupán többhetente kell beadni a páciensnek. A szkizofrén betegek számára az együttműködés kialakítása érdekében az esetek többségében praktikusabb az injekció adása. Nem csupán a nyomon követhetőség miatt, hanem azért is, mert a páciensnek így ritkábban kell foglalkoznia a gyógyszerszedéssel. Több éven keresztül minden nap gyógyszert szedni bármilyen betegségben szenvedő ember számára problémát jelent. Az utóbbi időben ez a téma egyébként is előtérbe került az orvoslásban, és egyre több kutatás eredménye bizonyítja, hogy valamennyi krónikus betegségben nehézséget jelent a hosszan tartó együttműködés kialakítása és fenntartása. Ha a szkizofrén betegek ún. depó-injekciót kapnak, elegendő csupán néhány hetente eljönniük és találkozniuk kezelőorvosukkal, és nem szükséges naponta gyógyszereket szedniük. A stigmatizáltság érzését is csökkenti, hogy nem kell pl. a munkahelyükön félrevonulniuk és úgy bevenniük a gyógyszert; a depó-injekció alkalmazása ezért általában javítja az együttműködést.

Mennyire fontos a hozzátartozókkal való együttműködés a pszichiáter részéről?

Ez nagyon fontos kérdés. A KOMP-modellben a P betű a partnerséget jelenti, és ennek része a hozzátartozók bevonása is. Amennyiben a hozzátartozók nem fogadják el azt a kezelést, amelyben az orvos és a páciens már megegyeztek, akkor hiábavaló volt a sok munka, otthon a családtagok le fogják beszélni a pácienst a terápiáról. Ez sajnos gyakran megtörténik. „Nem vagy te bolond, nincs szükséged dilibogyókra” – mondják ilyenkor a hozzátartozók. Amennyiben a normalizálás elvét erre a helyzetre is alkalmazom, akkor bizonyos szempontból nézve mindez érthető. A szkizofrénia általában az érettségi környékén, az egyetem kezdésének időszakában jelentkezik. Nagyon nehéz a szülőknek is azzal szembesülni, hogy az addig egészséges, okos, jól tanuló gyermekükről valaki egyszer csak azt állítja, hogy szkizofrén. A szülők sokszor nagyon nehezen fogadják el ezt, ezért a hozzátartozókkal is sokat kell foglalkozni, és őket is be kell vonni a közös döntésbe, hogy el tudják fogadni: az egész család érdeke, hogy minél jobb életminőséget tudjanak gyermekük számára biztosítani – és hogy ezt a számára a kezeléssel való együttműködés fogja lehetővé tenni. Amennyiben elfogadják a kezelést, gyermeküknek esélye lesz letenni a vizsgáit, elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Ezzel a betegséggel ugyanis mindez lehetséges, bár a szkizofrénia ronthatja a teljesítményt, ma már meglehetősen jó életminőség biztosítható a szkizofréniában szenvedő páciensek számára. Feltéve, hogy együttműködnek pszichiáterükkel.

Fontos tehát, hogy a hozzátartozók már a korai diagnózis kimondásának idején elfogadják az életre szóló kezelés szükségességét?

A szkizofrénia súlyos diagnózis, ezért a tünetek első jelentkezésekor a beteget nem is minősítjük azonnal szkizofrénnek, hanem pl. „átmeneti pszichotikus zavar” diagnózist kap. Az első tünetek jelentkezésénél nem is lehet azonnal egy életre szólóan beállítani a gyógyszerelést: a pszichiáterek maguk is kísérletet szoktak tenni a gyógyszer elhagyására, és amennyiben ez sikeres, nincs szükség további kezelésre. Ritkán előfordulhat, hogy valóban nem szkizofréniával álltunk szemben, hanem egy olyan pszichotikus állapottal, amely nem válik tartóssá, a tünetek elmúlnak, és többet nem jelentkeznek.

Előfordul-e, hogy a beteg számára még mindig kevésbé lenne félelmetes, ha az általa átélt borzalmakat környezete valóságosnak vélné, mint azzal szembesülnie, hogy beteg, és hallucinációi e betegség következményei?

Valóban a legtöbb páciens szeretné azt hinni, hogy diagnózisa téves, és ezért nem egyszer újra és újra abbahagyják a kezelést. Xavier Amador könyvének a címe már önmagában is erre utal – a „Nem vagyok beteg, nincs szükségem kezelésre” – az egyik leggyakoribb mondat, amelyet szkizofrén betegektől hallani lehet. Ahhoz, hogy el tudják fogadni a kezelést, az említett módszereken kívül sokat segíthetnek pl. az alábbi mondatok: „A cukorbetegek is egy életen át szednek gyógyszert, a magasvérnyomás-betegséggel élő emberek is életük végéig szedik a vérnyomáscsökkentőket. Az, hogy valaki folyamatosan használ gyógyszereket, nem szégyen, hiszen éppen ez által tud teljes életet élni.”

Az internetes közösségi oldalakon néhány szkizofrén beteg bejegyzése arról tanúskodik, hogy tudja, mit jelent diagnózisa, és tudatosan vesz részt a terápiában. Náluk akkor mégis kialakult már valamifajta betegségtudat?

– Az együttműködés és a betegségtudat nem „igen” vagy „nem” kérdése. Az esetek legnagyobb részében a beteg részleges együttműködést tanúsít. Az érintettek maguk is érzékelik, hogy súlyos problémáik vannak, és ez együttműködésre sarkallja őket, ugyanakkor ez egyben folyamatos küzdelem is részükről, hiszen szeretnék azt hinni, hogy nem betegek, és ezért hajlanak arra, hogy abbahagyják a terápiát. A legtöbb páciensben azonban él valamilyen fokú együttműködési készség. A betegségtudattal hasonló a helyzet. Vannak olyan betegek, akiknél egyáltalán nem lehet betegségtudatot kiépíteni, és vannak olyan betegek is, akik kitűnően megtaníthatóak arra, hogy milyen tünetekkel jár a betegségük, ezeket felismerik magukon, és ha szükséges, időben orvoshoz fordulnak. A pszichoedukatív módszereket sem kell tehát végleg elhagynunk, mert vannak olyan páciensek, akiknél ez hasznos lehet, ugyanakkor mai tudásunk szerint a betegek nagyobb részénél a pszichoedukáció nem elegendő az együttműködés kialakítására.

Milyen orvosszakmák érintettek még a szkizofrén betegek kezelésében?

Az orvosok közötti együttműködés a betegek együttműködése szempontjából különösen fontos lehet. Nemegyszer megtörténik, hogy egy beteg különböző orvosoktól különböző instrukciókat kap, ami egyrészt összezavarja őt, másrészt azt az érzést kelti benne, hogy az orvosok maguk sem tudják, mit is kellene tenni az adott helyzetben. Nem csupán a szkizofrénia kezelésében, hanem minden más betegség ellátásában is nagyon fontos lenne az orvosok közötti jó kommunikáció, együttműködés. A szkizofrén betegek kezelésében a háziorvosnak azért is jut kiemelt szerep, mert ő találkozik gyakrabban a beteggel, ráadásul otthonába is ellátogathat. Abban az esetben, ha egy családtag érzékeli, hogy romlik a beteg állapota, először a családorvoshoz fordul, és így a kollégának lehetősége van arra, hogy rábeszélje a pácienst: menjen vissza pszichiáteréhez.

Mit tehet a hozzátartozó vagy a háziorvos, ha a beteg nem „szenved eléggé” ahhoz, hogy hajlandó legyen orvoshoz fordulni és azt is támadásnak érzékeli, hogy pszichiáterhez akarják vinni?

Xavier Amador a könyvét kifejezetten hozzátartozók számára írta – bár mi a módszert orvosok számára dolgoztuk át. Így minden érintett hozzátartozónak nagyon ajánlom, hogy ismerkedjen meg ezzel a könyvvel, mert olyan szemléletbeli tanácsokat és módszereket tartalmaz, amely segíteni tudja a beteggel való folyamatos együttélést. Az egyik ilyen módszer otthon is az, hogy a folyamatos viták helyett próbálunk meg közös célokat találni. Abban az esetben, ha a páciens nehezen tud aludni, mondhatjuk, hogy az orvos tud segíteni abban, hogy rendezzük ezt az alvászavart. Olyan problémákat érdemes keresni, amelyek magának a betegnek jelentenek gondot, mert ha olyannal szembesítjük őt, ami nekünk magunknak kellemetlen, akkor nem fog kialakulni egyetértés. Azt mondani pl. a betegnek, hogy „Már megint képzelegsz!”, nem előrevivő, ha azonban azt mondjuk: „Látom már megint nem aludtál jól és így nem tudsz készülni a vizsgáidra”, akkor nagyobb valószínűséggel tehetjük őt nyitottá a segítség elfogadására.

Ezek a cikkek is érdekelhetik