2018. április 21. szombat, Konrád napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Gyógyítás Öregség, fogyatékosság, demencia – de kinek a fejében is van a kuszaság?

Öregség, fogyatékosság, demencia – de kinek a fejében is van a kuszaság?

2013-10-07 07:32 Forrás: Orvosok Lapja 2013/9. -- Radnai Anna
2875
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


A közelmúltban a demenciában szenvedő betegek hozzátartozóinak támogatása is jelentősen csorbult. Prof. Rajna Péterrel, a téma kiemelkedő szakértőjével beszélgettünk, többek közül arról, hogy valóban léteznek-e kívülállók.

Társadalmunkból hiányzik a más kultúrákban fellelhető, idős emberek iránti tisztelet. Az öregség nem egyenlő a demenciával és az idősek nem szorulnának a társadalom fiatalabb tagjaira, ha értékteremtő szerepüket elismernék és elősegítenék. A demencia tünetegyüttes körébe tartozó betegségek – melyek közül az Alzheimer kór a leggyakoribb – legfontosabb rizikófaktora ugyanakkor az öregedés – a 65 éves korosztály 1%-a érintett, és ez az arány ötévente megduplázódik. A gond olyan súlyos, hogy más országokban Alzheimer-kór Nemzeti Tervet dolgoznak ki a kormányok, nálunk ellenben a betegség három stádiuma közül egyikben sincs megfelelő hozzáférés a betegek számára a korszerű lehetőségekhez. 

Igaz-e, hogy az idős emberek kisebb-nagyobb mértékben valamennyien demensek vagy a demencia felé vezető út elején állnak – avagy mit jelent a demencia?

A demencia kóros állapot, az öregség ezzel szemben nem az. Az öregedéssel a kóros fokú szellemi hanyatlás kockázata folyamatosan nő, de nem minden öreg ember válik demenssé. Újra kell gondolnunk a szenilitás kérdését is. Amennyiben azt jelenti, hogy idős korban az ember biológiai funkciói megváltoznak, tehát öregemberként nem annyi idő alatt futjuk le a 100 métert, mint 40 éves korunkban, akkor valóban mindenki szenilis lesz idővel. Ha azonban ezen a fogalmon egy bizonyos kor után a sikeres életre való alkalmatlanságot értjük, akkor a szenilitás nem létezik.

Melyek a leggyakoribb demenciatípusok?

A demencia kifejezés tünetegyütteseket jelöl, melyeket különböző kórfolyamatok idézhetnek elő. Magyarországon 20–30 évvel ezelőtt még alig ismertük az Alzheimer-típusú demenciát, amely az egész világon a leggyakoribb forma. A második legfontosabb kórkép a vaszkuláris demencia – megjegyzem, hogy sokan ma is azt hiszik, hogy az agy vérellátási zavarán alapuló kóros hanyatlás fordul elő nagyobb számban az Alzheimer-kórhoz képest. A harmadik jelentős demenciatípus a frontálislebeny-demencia, melynek a kutatók még nem térképezték fel pontos mechanizmusát, és a kezelést tekintve is szűk korlátok között mozgunk. Szinte hungarikumnak számít továbbá a világ sok táján nem ilyen nagy mértékben pusztító alkoholos demencia, amely a krónikus mérgezéseken alapuló szellemi hanyatlás egy speciális válfaja.

Mit jelent az egészséges öregedés az agy szempontjából – mi az, amit veszítünk és nyerünk-e valamit?

Idős korban nemcsak az agy, hanem egész szervezetünk működése lelassul. A szellemi működési akadályok általában ebből a sebesség-vesztésből származnak, ugyanis az agy működésében az életkorral az időben mérhető teljesítmény biztosan csökken, ellenben a minőség nem feltétlenül. Nyereséggel is számolhatunk ugyanakkor – nem is eggyel, de mind közül kiemelném az új ismeretekből való tapasztalás képességét, az új ingerek csoportosítására és annak valamilyen rendszerbe való illesztésére való képességet. Az új ismeretek értékelésére, elemzésére való készség az idős embereknél sokkal fejlettebb szintű, ezen alapszik az időskori bölcsesség fogalma. Ez nem más, mint a precedens alapú gondolkodás. Egy idős ember számára nincs új helyzet, mert minden új eseményhez hasonlót tapasztalt már élete során. Rögtön alternatív megoldásokkal rendelkezik, szemben a fiatalokkal, akiknek ezeket a megoldásokat kreatív módon ki kell alakítaniuk. Az amerikai jogrend alapja is ez a precedens alapú ítélethozatal. Ennek során egy adott helyzetet az ahhoz hasonló, múltban megtörtént eseményekhez viszonyítva értékelnek. Az idős emberek ezt minden nap gyakorolják.

Milyen következményei vannak, illetve lehetnek az egyénre és a társadalomra nézve annak a hozzáállásnak, amely kultúránkban az időseket körülveszi?

Társadalmunkat áthatják bizonyos, sajnos sokszor maguk az idős emberek által is hangoztatott beidegződések, melyeket rendkívül károsnak tartok. Ilyen pl. az a tévhit, mely szerint a fiatalság önmagában érték, az öregség pedig veszteség. Mindennapos jelenet két idős ember találkozásakor, hogy egyikük így kedveskedik a másiknak „De jól nézel ki, 20 évet letagadhatnál!” Ez a tévhit rendkívül káros. Először is nem igaz – senki sem tagadhat le korából 20 évet, hiszen önmagunkhoz képest idősödünk – másodszor pedig negatív társadalmi következményekkel járnak: pl. a 45 év felettiek elhelyezkedésének nehézségével a munkaerőpiacon. Szomorú tény, hogy ha valaki eléri a 60 vagy 65 éves kort, gyakorlatilag leírják a makroközösségben, és ez a hozzáállás sok családi struktúrába is átszivárog. Nagy kár, hogy hiányzik társadalmunkból az a más kultúrákban fellelhető jó értelemben vett tekintélytisztelet, amely az idős embereket pusztán koruk miatt megillet. Az idősek azért szorulnak rá ma elsősorban a társadalom fiatalabb tagjaira, mert a társdalomban nincsenek meg saját kapaszkodóik. Az idősek érdekérvényesítő képessége rendkívül szegényes – ez a korosztály leginkább a választások idején válik csak fontossá, a mindennapos értékalkotás területén azonban háttérbe szorul. Óriási és nagyon fontos feladat lenne ennek megváltoztatása.

Sokan úgy gondolják, ez a probléma nem rájuk tartozik.

Az idősek és a fiatalok ügyének kettéválasztása mondvacsinált dolog, hiszen a fiatalokból kivétel nélkül idős emberek lesznek. Egy értelmes ember pontosan tudja, hogy saját életének megtervezésekor nem 65 éves korban kell először arra gondolnia, hogy maga mögött hagyta fiatal éveit. A generációs alapkonfliktus tehát elvileg tökéletesen értelmezhetetlen jelenség, de ettől még sajnos létezik.

Létezik-e olyan idős korban gyakori pszichés betegség, melynek megelőzésében jelentősége lenne annak, hogy ez a változás végbemenjen?

Az időskori problémák nagy része valóban megelőzhető lenne. A demenciák prevenciójának módszerei, a korai felismerés és a sikeres kezelés eszközeinek felfedezése az orvosi, biológiai és alapkutatók feladata. A tünetek alapján általában a 60–70-es életévekben kórismézett Alzheimer-kórról tudjuk, hogy a betegség akkorra már mintegy 10–15 éve zajlik. Sokak szerint a gyógyítás egyik legnagyobb akadálya, hogy már egy előrehaladott kórfolyamattal találjuk szemben magunkat minden esetben.

Nem volna-e indokolt az Alzheimer-kór szűrése abban a korban, mikor a még nem látható tünetek jelentkezhetnek?

De még mennyire. A betegség kezelésében mérföldkő lenne, ha a demenciák legkorábbi tüneteit is ismernék a szakemberek. Olyan mennyiségű érintettről van ugyanakkor szó, hogy szakorvosi szinten nem lenne megvalósítható a lakosság teljes körű szűrése, azon kívül ma még nincs is egyszerű mód a nagyon korai fázisban lévő Alzheimer-kór kimutatására. A lakosság oktatása és a háziorvosok bevonása is fontos volna, hogy a legkorábbi tünetek szakában ellátásra kerülhessenek az érintettek. Léteznek ma már olyan kockázatbecslő tesztek, melyek kitöltéséhez nincs szükség elme- vagy idegorvosi képzettségre, pl. ilyen az ún. Mini-Mental, a MiniCog, vagy az egyszerű, de nagyon érdekes ún. órarajz-vizsgálat. Az elsődleges megelőzés programjának alapeleme az lehetne, hogy az öregedés társadalmi vonatkozásainak és az idős korban jelentkező betegségek jellegzetességeinek szétválasztását már általános iskolában meg kellene tanítani a gyerekeknek. A geriátriai betegségek primer prevenciója azonban tapasztalatom szerint jelenleg csak papíron létezik.

A demográfiai változásokat mindenki ismeri, tudjuk, hogy elöregedőben a Föld népessége. Professzor Úr említette, hogy az öregség nem jár együtt a demenciával, ugyanakkor az öregedés agyunk egészségére vonatkozóan rizikófaktornak számít. Mire lehet tehát számítani az elkövetkező években, mennyiben lesz a jelenleginél súlyosabb népegészségügyi probléma a demencia – és ezen belül az ilyen kórképek között leggyakoribb Alzheimer-kór?

Említettük a demencia ötévenkénti megduplázódását idős korban. Mivel egy-két évtizeden belül már nyolcvan év felett lesz a várható átlagéletkor-maximum, óriási mennyiségű demens beteggel kell számolnunk az elkövetkező években. A demencia ráadásul sosem csak a pácienst érinti, hanem a beteg hozzátartozóinak életminőségét is súlyos mértékben befolyásolja. Nagyon sok rendkívül szomorú emberi sorsnak vagyunk tanúi a rendelőben nap mint nap. Az érintett populáció sokszorosa a kezelt betegek számának. Hiányoznak az igazán (költség)hatékony, akár a piaci szférában is elhelyezhető intézmények, például a demens embereket is befogadó napközi otthon. Amikor a betegség előrehaladása miatt az érintett ember már nem hagyható magára, a hozzátartozó elvihetné őt munkába menet a napközi közösségbe, majd délután érte mehetne és hazavihetné. Milyen egyszerű megoldás ez és hány ember életminőségét lehetne biztosítani ily módon! Budapesten talán ha három ilyen, csekély számú beteget fogadó intézmény létezik, ezzel szemben országos szinten százezres betegpopulációt ellátó kapacitás kialakítása lenne indokolt.

Tesznek-e bármilyen intézkedést az eddigiekben bemutatott helyzetek feloldására Magyarországon, illetve a világ más országaiban akár kormányzati, akár szakmapolitikai, akár szakmai szinten?

A demencia kórfolyamatát három részre lehet osztani, melyek közül az első a korai szak, amikor már van betegség, de nem tipikusak a tünetek – mint említettem, ekkor lenne a gyógyítás is a leghatékonyabb. Az egész világon hatalmas erőfeszítéseket tesz a szakma, hogy olyan diagnosztikai markereket, kóros fehérjéket vagy rizikótényezőket mutassunk ki, amelyek a korai felismerést segítik. Jelenleg csak a gerincvízből tudjuk kimutatni ezeket a markereket, a gerincvíz-csapolás azonban túlságosan bonyolult, költséges és invazív beavatkozás ahhoz, hogy szűrővizsgálatként minden korát tekintve veszélyeztetett embernél elvégezzük. A második szakaszban már biztos a demencia diagnózisa, de a beteg ember életminősége még vállalható, és közösségben betöltött pozíciója is aktív, hasznosságtudata fenntartható a szűk és a tágabb szociális térben egyaránt. Ezen a szinten edukációs lehetőségekkel lehet segíteni, és a kettes stádium előrehaladottabb formáiban válnak szükségessé a családi közösségeket segítő megoldások, pl. az említett napközi otthonos elhelyezések is. A harmadik stádiumba a már önellátásra képtelen, súlyos demenciában szenvedő páciensek állapotát soroljuk. Természetesen a család döntése, hogy vállalják-e az ápolással és gondozással járó, 24 órás súlyos terhet, és amennyiben emellett döntenek, ehhez is minden megadható segítséget meg kellene kapniuk. Ám azt is tudni kell, hogy ebben a stádiumban szakmai szempontból az intézményi elhelyezés az indokolt. Minden egyes Alzheimer-beteg és az őt körülvevő személyes közösség egyedi eset, nem lehet kötelező sémát kidolgozni. Magyarországon a közelmúltban sajnos több más súlyos betegség megítélésével együtt a demenciában szenvedő betegek hozzátartozóinak segítése is jelentősen csorbult, a különböző támogatások megvonása sok esetben végzetes helyzetbe hozta az érintett családokat. A hiányra ráépült piaci szolgáltatások sem jelentenek átfogó megoldást: az érintett családok többsége – szomorú anyagi helyzetük miatt – nem tudja azokat igénybe venni. Országunkban egyébként a családok nem szívesen válnak meg szerettüktől. Még akkor sem, mikor már állapota elérte a harmadik stádiumot. Túl bizonyos személyes érzelmi, esetleg bűntudati elemeken, ennek oka természetesen többek között a nem megfelelő mértékű és minőségű ápolási intézményi struktúra is. Nyugat-Európában és Amerikában, ahol a középosztály számára kielégítő minőségben és mennyiségben hozzáférhetőek a méltó emberi körülményeket biztosító férőhelyek, a lakosság fordított arányban választ a két lehetőség között – ott az megy ritkaságszámba, ha valaki otthon gondozza hozzátartozóját.

Melyen lehetőségek vannak jelenleg a kórkép gyógyszeres kezelésére?

– Az Alzheimer-kórban alkalmazható gyógyszerek nem gyógyítják meg a betegséget, ám lelassítják a kór progresszióját. Rendkívül sokat jelent az érintettek számára, ha ezek a szerek egy még vállalható szakaszban gátolják meg, vagy lassítják a betegség előrehaladását. Ennek ellenére a meglehetősen drága készítményeket a jelenlegi 50%-os kiemelt támogatás mellett legalább a páciensek fele nem tudja megvásárolni. A Feledékeny Emberek Hozzátartozóinak Társasága rendkívül sokat tesz az Alzmeiher-kórral élő emberek és hozzátartozóik érdekében, tagjai együttműködnek a szakma képviselőivel, ezen kívül nagy erőkkel küzdelmet folytatnak többek között az említett célok megvalósításáért.

Ön szerint mire volna szükség, milyen intézkedéseknek kellene azonnali prioritást élvezniük?

Biztosítani kellene a primer és a szekunder prevenció eszközeit – az egészségtudatosság elősegítése nem kizárólag az orvos szakma feladata – hozzáférhetővé kellene tenni az érintettek számára a kezelési lehetőségeket – a gyógyszerek mellett léteznek különböző reszocializációs tréning-módszerek, amelyek csupán szórványosan jelennek meg az orvosi gyakorlatban, annak ellenére, hogy egyáltalán nem költségesek –, és biztosítani kellene az emberhez méltó ápolási körülményeket többek között az erre vonatkozó szakmai irányelvek fejlesztésével és betartásával.

Ezek a cikkek is érdekelhetik

Kulcsszavak

demencia , idősellátás ,