2018. április 25. szerda, Márk napja
Gyorshír Lapszemle Intézményrendszer Orvosszakma Kultúra WebOrvos
Itt jár:
Főoldal Gyógyítás Lisztérzékenység a lélek oldaláról (2. rész)

Lisztérzékenység a lélek oldaláról (2. rész)

2013-11-06 07:00 Forrás: Orvosok Lapja 2013/10. -- Radnai Anna
1565
Cikk küldése email-ben Cikk nyomtatása A A A


Neurológiai, viselkedésbeli és pszichiátriai problémákkal is járhat a lisztérzékenység. Ezekről, valamint a kórképpel élők pszichológiai támogatásának igényéről és eszközeiről beszélgettünk Rigó Adrien egyetemi adjunktussal, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar munkatársával.

Melyik életkorban a legkönnyebb megtanulni együtt élni ezzel az állapottal?

Bizonyos szempontból felnőttként a legkönnyebb megtanulni a probléma menedzselését, de a kutatási eredmények azt mutatják, hogy az is előnyösebb, ha nagyon korai életkorban fedezik fel a betegséget, mert ezekben az esetekben a gyerekek „belenőnek a helyzetbe”, és később felnőttkorban is kisebb problémát jelent számukra a diéta és a megkülönböztetés. A legrosszabb, ha kiskamasz- vagy kamaszkorban derül ki az érintettség. A kamaszkor a legnehezebb, hiszen eleve testképváltozással, identitásváltozással, érzelmi labilitással terhelt időszak ez az ember életében, így a többi korosztályhoz képest a serdülők viszonylag könnyebben sodródnak bele diétaszegő magatartásba akár felelőtlenségből, akár lázadásból vagy kényelmességből. Ez az időszak a lisztérzékenységgel időnként együtt járó evészavarok tekintetében is kiemelt kockázatot hordoz, főleg a bulimia nervosa lehetősége erősödhet fel.

Az ilyen társbetegségek kifejezetten kamaszkorban jellemzőek?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy abban az időszakban figyelhetjük meg a legintenzívebb sérülékenységet e tekintetben, de valójában minden szigorú diétát követelő állapot vagy betegség következtében megemelkedik az evészavarok kialakulásának kockázata. Az étrend és a testkép fontossága, az állandó odafigyelés felnőtteknél is kiválthat ilyen problémákat. A kamaszkor ellenben sérülékeny időszak azért is, mert a lisztérzékenységgel való együttélés szabályai harci eszközzé válhatnak a szülőkkel szemben, az önállósodás, a kontroll összekeveredhet a diétával, és előfordul, hogy az ilyen korú gyerekek a diétaszegésen próbálják ki önállóságukat.

Ezek szerint a pszichés támogatás különösen fontos ebben az állapotban?

Biztos vagyok benne, hogy sok érintett egyedül is menedzselni tudja ezt a problémát, ám az edukáció az ő számukra is rendkívül fontos – hogy pontosan ismerjék, milyen nehézségekre számíthatnak dietetikai, immunológiai szempontból, megértsék, mi miért történik velük. Jelentőséggel bír továbbá a rendszeres orvosi kontroll is, melynek során az érintettek megerősítést kapnak. Maga a pszichológiai támogatás egyrészt a diéta stabil betartásában segíthet. Pszichés állapot függvénye, hogy az ember mennyire tudja tartani az előírásokat. A stressz, az adott életritmusból való kizökkenés, élethelyzetben bekövetkezett váltások, érzelmi mélypontok, az érzelmi szabályozás nehezítettsége vagy hangulati problémák – mind a diéta ideiglenes vagy hosszabb időszakot átölelő feladásához vezethetnek. Az ember ilyenkor belecsúszhat olyan viselkedési formákba, amelyek ártalmasak számára. Ezért a szakirodalomban is hangsúlyozzák, hogy az edukáció mellett az önszabályozás és a belső kontroll segítése is fontos lehet. Talán érdemes lenne ezért pszichológiailag szűrni a lisztérzékenységgel élő embereket, hogy az önszabályozásban kevésbé erős érintettek támogatást kaphassanak egy általános stresszkezelési és önszabályozási stratégiafejlesztés által. Hasonlóképpen fontos lehet a pszichiátriai állapot monitorozása, hiszen például depressziósan szintén nehéz egy ilyen típusú diétát tartani, vagy a társuló kényszerbetegségek is beszűkíthetik az érintettek ilyen irányú képességeit. A harmadik típusú pszichológiai támogatásra talán a kamaszkorban lehet leggyakrabban szükség – ez az önértékelés, az önkép, a másság megélésének segítése. Gyermekkorú érintettek esetén pedig a szülőket lehet segíteni abban, hogy miként ne korlátozzák túl lisztérzékenységgel élő gyermeküket, hogyan lehet asszertív módon kommunikálni a környezet felé, hogyan lehet úgy menedzselni ezt a kérdést, hogy a gyerek ne érezze kirekesztettnek magát, mégis biztonságban legyen, és a tágabb környezet is lehetőleg természetesen kezelje a helyzetet – már amennyire ezt a szülő befolyásolni tudja. Nem könnyű problémák ezek, hiszen hogy megy el egy szülinapra vagy táborozni egy ilyen gyermek?

Miként lehet segíteni az érintetteknek elfogadni „másságukat”?

Általában azt lenne fontos segíteni, hogy kultúránkban a másság elfogadása legyen erősebb, magától értetődőbb. Emberi kapcsolatokon vagy interakciókon keresztül lehet megélni, hogy sajátosságainktól még ugyanolyan értékes emberek vagyunk, mint a többiek, és ők is ugyanolyan értékesek, mint mi vagyunk. Mindenki más valamiben. Érdemes már gyermekkorban olyan programokat szervezni, amelyek során a kicsik megélhetik saját és a többiek másságát. Mindenki megéli ezt és ez önmagában nem okoz az embernek problémát, a környezet reakciói lehetnek rombolóak. Éppen ezért erre a kérdésre széles körű, társadalmi szintű edukációt tartanék fontosnak. A gyermekekhez és a lisztérzékenységhez visszatérve, akár ott is el lehetne kezdeni ezt a fejlődést, hogy az iskolákban megoldott legyen a lisztérzékeny gyermekek étkeztetése, hogy legyenek olyan táborok, amelyekben ezt a kérdést a legnagyobb természetességgel kezelik. Széles körű változások kellenének itthon ahhoz, hogy az érintettek meg tudjanak küzdeni „másságukkal”. Az élelmiszeripar, a szolgáltatóipar, az egészségügyi intézmények, az oktatási intézmények és a szakemberek edukációjával együtt lehetne olyan környezetet teremteni, hogy kevesebb szükség legyen a pszichológiai támogatásra.

Van-e az elhangzottakon kívül bármi fontos üzenete, amely kifejezetten a háziorvosoknak és a szakorvosoknak szól?

A lisztérzékenységről szóló irodalmat követve azt tapasztalom, hogy a legkülönbözőbb szakterületekről származnak az eredmények. Emiatt azt gyanítom, hogy talán kevésbé él valamennyi orvos fejében a lisztérzékenységgel kapcsolatos valamennyi információ, ezért fontos lenne az átfogó, általános tájékoztatás erről a kórképről. Az orvosoknak fontos tudniuk, hogy a neurológiai, pszichológiai és immunológiai tényezők hogyan kapcsolódhatnak lisztérzékenység esetében. A prevenció kérdéskörével is érdemes foglalkozni. A népesség 10%-a érintett lehet. Egyrészt felmerült, hogy mi lenne, ha az ázsiai emberekhez hasonlóan minimálisra csökkentenénk a gabonaféléket táplálkozásunkban, ez azonban kevésbé tűnik megvalósítható ötletnek. Kérdés az is, hogy mikor és hogyan adjuk a csecsemők számára a glutént. Nincs még egyértelmű állásfoglalás, de felmerült, hogy még anyatejes táplálás mellett kell bevezetni – nagyon óvatosan – a gabonaféléket a csecsemő étrendjébe, annak függvényében, hogy az édesanya hány hónapos koráig táplálja anyatejjel gyermekét. Egy finn vizsgálat szerint az anyatejes táplálás mellett bevezetett fokozatos gluténterhelés hatására később kevesebb gyermeknek kell szembenéznie a lisztérzékenység diagnózisával. E szerint az elmélet szerint, ha az édesanya négy-hat hónapig szoptatja gyermekét, akkor akár már négy-hathónapos kor között is érdemes lehet bevezetni a glutént. Az is kérdés, hogy érdemes-e általános szűrést szervezni a kórképre vonatkozóan. Jelenleg kizárólag a gyanús eseteket és az első fokú hozzátartozókat vizsgálják. Magyarországon azonban most nem ez az elsődleges prioritás, hanem az, hogy olyan környezetet teremtsünk az érintettek számára, amelyben nem okoz olyan nagy problémát a lisztérzékenységgel való együttélés.

Ezek a cikkek is érdekelhetik