Jelentés a magyar egészségügyről (1. rész)
2012-02-08 07:00
Forrás: -- Lóránth Ida
A
A
A
Az anyag szerzői: Gaál Péter, a budapesti Semmelweis Egyetem dékánja, az Egészségügyi Menedzserképző jelenlegi vezetője, valamint Szigeti Szabolcs, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) magyarországi irodájának munkatársa. Az értekezésben a WHO, illetve számos európai szervezet által támogatott, a magyar egészségügy aktuális állapotáról szóló országtanulmány legfontosabb megállapításait emelték ki.
Az országtanulmány, melyet a szerzők a NEFMI Egészségügyi Államtitkárságának is bemutattak már, csupán adatokon alapuló tényeket közöl, nem tartalmaz véleményeket és javaslatokat. A WHO támogatásával számos hasonló jelentés készült már, a magyar elemzés ennek a sorozatnak a része. Ezek az elemzések az aktuális statisztikák alapján készülnek, figyelembe véve az adott ország reformfolyamatait, fejlesztési tendenciáit. Céljuk, hogy a szakértők által feltárt tények segítsék a politikai döntéshozók munkáját, és támogassák az egészségügyön belül megvalósítandó pozitív folyamatok megvalósulását.
Romló egészségi állapot
A hazai országtanulmány bevezetőjében leszögezi: bár a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz évben, a magyar egészségügy rendszerében a különböző kormányok alapvető változásokat hajtottak végre, a népegészségügyi adatok, a lakosság egészségi állapota nemhogy javult volna, hanem bizonyos területeken még romlott is. Ugyanez érvényes a születéskor várható élettartamra is, ami ugyan valamelyest emelkedett a rendszerváltás óta, de a 27 uniós ország átlagánál 5,1 évvel korábban haltak a magyarok 2009-ben is. Ennek egyik legfontosabb oka a lakosság egészségtelen életvitele (étrend, szenvedélybetegségek, inaktivitás), de emellett számos egyéb tényező (szociális, társadalompszichológiai stb.) is szerepet játszik a negatív folyamatban. Tovább súlyosbítja a helyzetet az a kedvezőtlen demográfiai folyamat, amely 1980-óta tart, és évről évre csökkenő születésszámot mutat. A lakosság átlagosnál sokkal rosszabb egészségügyi helyzete ellenére 1994-óta az egészségpolitika egyre kevesebbet áldoz a népegészségügyi programokra: 2007-ben mindössze a 2003-as évi forrás egyharmadát.
Míg az uniós tagországok többségében évről évre magasabb összegeket fordítanak a gyógyításra, addig a forráshiányos finanszírozás folyamatosan jellemző a hazai rendszerre. A magyar egészségügyet egyetlen állami forrásból finanszírozzák, amely nem tesz különbséget a betegek között a kockázat mértéke szerint. Az ágazat stratégiai irányát, szabályait, bevételeinek és kiadásainak mértékét szinte kizárólag az éppen regnáló kormány határozza meg. Általánosan jellemző az ágazat alulfinanszírozása. 2009-ben például az állam a GDP 7,4 százalékát költötte egészségügyi kiadásokra, amely egy főre kivetítve lényegesen alacsonyabb volt, mint az uniós átlag. (Azóta még tovább romlott ez az arány). A magyar egészségügyben, hasonlóan a többi szakterülethez, az orvosi rehabilitációs tevékenység is mélyen alulfinanszírozott, ráadásul rendkívül kevés a rehabilitációs szakember. Ugyanez érvényes a hosszú távú gondozást igénylő egészségügyi és szociális területekre, valamint a fogyatékos ellátásra is. A Nyugat-Európában már általánosan alkalmazott és szinte mindenki számára elérhető palliatív ellátás nálunk még gyermekcipőben jár. A tanulmány szerzői szerint a három alapvető tényező közül a krónikus alulfinanszírozottság az egyik, amely leginkább sújtja a magyar egészségügyet. A másik kettő: a lakosság átlagosnál sokkal rosszabb egészségi állapota, illetve az orvosok, a szakszemélyzet elvándorlása.
Látszólag ingyenes
Annak ellenére, hogy a magyar egészségügyi rendszer a járulékfizető állampolgárok részére deklaráltan ingyenes, a valóságban a betegek hálapénz formájában évente óriási összeggel járulnak hozzá gyógyulásuk vélt vagy valós sikeréhez. A kutatás becslése szerint a betegek által kifizetett paraszolvencia összege évente az orvosok nettó átlagfizetésének a 66–250 százalékát is elérheti. Bár az ágazatban több fejlesztés történt, és ennek eredményeként elmondható, hogy az utóbbi 15 évben csökkent a betegek kórházi tartózkodásának az ideje, és jelentős volt a fekvőbeteg-kapacitásból a járóbeteg-rendelőkbe való átirányítottak létszáma is, a rendszerre általánosan jellemző a kapacitások elosztásának egyenlőtlensége. A rendszer technikai adottságainak ugyan nőtt a hatékonysága, a forráselosztás még mindig problémás, mert jelentős eltérések mutatkoznak az egyes szolgáltatási területek között. Az ellátás egyik legnagyobb gondja az átfogó, tényekre alapozott stratégiai erőforrás elosztás hiánya. Ez a rendszerhiba túlmutat az egészségügyön, szélesebb gazdaságpolitikai okokra és kormányzási hibákra vezethető vissza.
Az országjelentés összefoglalójában többek között a szerzők megemlítik: 2009-ben Magyarországon 175 kórház működött, amelynek a teljes kapacitása 102 166 ágy volt. Ennek értelmében a kórházakra átlagosan 470 ágyas kapacitás jutott. Annak ellenére, hogy az elmúlt húsz évben valamelyest csökkent az ország más-más földrajzi területein élő lakosság ellátásának minősége közötti különbség, az egyenlőtlenség még ma is fennáll. A rendszer még ma sem törekszik kellően a lakossági igények és az adott terület kórházi kapacitása közötti optimális egyensúly megteremtésére. Számos kórházban (nagyrészt uniós forrásokból) fejlesztették az infrastruktúrát, új épületszárnyakat építettek, másokat felújítottak, ám ezt a tevékenységet rosszul koordinálják. A fejlesztések jó része nem a valódi regionális igényeket, a hatékonyabb, magasabb minőségű betegellátást szolgálták, hanem elsősorban a helyi gazdasági, illetve politikai lobbi-érdekeket. Rendkívül aggasztó a humánerőforrás 2003-óta tartó drasztikus és folyamatos apadása is. 2008-ban az ország ezer lakosára 3,1 fő aktív orvos jutott. Ez az arány azóta is folyamatosan romlik, egyrészt az orvostársadalom elöregedése, másrészt a külföldre vándorlás miatt. Ugyanez a káros tendencia mutatkozik a szakdolgozók körében is. A migráció oka elsősorban az európai szintnél nagyságrendekkel gyengébb fizetés, de jelentős szerepe van a rosszabb hazai munkakörülményeknek (a munkaszerződések feltételei, a túlmunka, az időigényes adminisztráció stb.) és az általános társadalmi bizonytalanságnak is. A migráció mértékét mutatja, hogy a 2003-as 129 ezer fős ágazati létszámhoz képest 2009-ben már csupán 107 ezer fő dolgozott az egészségügyben.
(Folytatása következik)
Erőtlen, félbe maradt reformok
Az elmúlt két évtizedben, az ágazatban különféle koncepciók alapján, különféle célokkal kisebb-nagyobb reformok indultak. Közülük számos félbe maradt, illetve a következő kormányzati ciklusban az addigi reformtörekvésekkel ellentétes irányzat vált uralkodóvá. Az ország-tanulmány az eddigi reformlépések közül legfontosabbként említi azokat, amelyeknek az ágazati szerkezetátalakítást és a működtetési mechanizmusok megváltoztatását célozták. Az ellátórendszer erősítése céljából például kísérletek történtek az egyes ellátási szintek közötti koordináció megerősítésére, a szolgáltatók kapacitásának új módon történő meghatározására, az állami szolgáltatók ellátás- szervezési tevékenységének az ösztönzésére. Az Országos Közegészségügyi Program bevezetésével az egészségbiztosítás rendszerében teremtettek volna versenyhelyzetet. A betegbiztosító rendszerbe részben a magánszférát is bevonó elképzelések nyomán megalakult az Egészségbiztosítási Felügyelet.
Bár a különféle reformkísérletek mindenkor széleskörű kormányzati támogatást élveztek és azok gyakorlatba való átültetésére számos intézkedés is megtörtént, elmondható, hogy többségük nem érte el a kitűzött célt. 2004-óta egyre csökkenő állami forrás jut az egészségügyre, amivel részben összefügg és tetézi a problémát a humánerőforrás hiány krónikussá válása. Összegezve az eddigi reformok eredményeit elmondható, hogy eredményeik nem bizonyultak tartósnak és nem terjedtek ki a teljes rendszerre. Csupán korlátozott, és leginkább átmeneti szerepet kaptak egy-egy térségben, szakterületen.
Hiányzó hatástanulmányok
A reformtörekvések alapvető hibája, hogy azokat általában nem támasztják alá részletes szakmai elemzések, például vitaanyagok, cselekvési tervek, stratégiai elképzelések, és nincsenek részletekbe menő hatástanulmányok sem. Az egymást követő kormányok egészségpolitikusai a változásokat rendeleti úton, politikai intézkedések segítségével szerették volna elérni. Az elemzés leszögezi: a 2003–2007 közötti időszak adatait vizsgálva megállapítható, hogy a lakosság körében feltűnően magas az adó- és járulékfizetést elkerülők tábora, ami közrejátszhat az ágazat (amely éppen ezekre a forrásokra épít) egyre növekvő forráshiányában. A csökkenő források, a hamvába hullott reformok következményeként a szolgáltatás minőségéről egyre rosszabb a lakosság véleménye. Egy 2009-es uniós statisztika szerint a 27 tagállam közül a magyarok a 26. helyen állnak a saját egészségügyük minőségének megítélése terén.
Részletesebben megvizsgálva ezt az adatot kitűnik, hogy az ország különböző településein, régióiban lakók véleménye nagymértékben eltérő, ami a szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés tényét támasztja alá. Ennek oka többek között a rendszer átláthatatlansága, az elszámoltathatóság esetlegessége, az egyenlőtlen, olykor ésszerűtlen fejlesztések, a különböző szolgáltatásfajták közötti érdekellentétek. Nincs egyértelműen meghatározva a felelősség és az esélyegyenlőség kérdésköre, szabályozóként az írásban rögzített várólisták és a minőségi követelmények állnak, mint közvetett tényezők.
Annak ellenére, hogy az egészségpolitika kidolgozott egy sor intézkedési tervet, – amelyek alapján, nyomon lehetett volna követni és mérni a szolgáltatás minőségét, a minőségi mutatókat, – azok szisztematikus végrehajtása elmaradt. A két évtized alatt kezdeményezett reformkísérletek között a szerzők pozitívumként említik a kórházak HBCS-alapú finanszírozásának a bevezetését, az IBR kidolgozását és részleges bevezetését. Utóbbi kezdeményezés az országos kiterjesztés helyett néhány év alatt elhalt, mégpedig anélkül, hogy tudományos elemzés, értékelés készült volna a kísérlet eredményeiről.
A jövő változtatásait illetően szükség volna a tényeken alapuló, átlátható politikai döntéshozatalra, a szolgáltatók teljesítményének a folyamatosa ellenőrzésére és elemzésére, az elszámoltathatóság egészére való kiterjesztésére. Szükség lenne továbbá a határokon átnyúló egészségügyi ellátás megerősítésére, főként a fogászati és rehabilitációs szolgáltatások területén. Az országtanulmány elérhető az alábbi címen:http://www.euro.who.int/__data/assets/pdf_file/0019/155044/e96034.pdf
Lóránth Ida
Erőtlen, félbe maradt reformok
Az elmúlt két évtizedben, az ágazatban különféle koncepciók alapján, különféle célokkal kisebb-nagyobb reformok indultak. Közülük számos félbe maradt, illetve a következő kormányzati ciklusban az addigi reformtörekvésekkel ellentétes irányzat vált uralkodóvá. Az ország-tanulmány az eddigi reformlépések közül legfontosabbként említi azokat, amelyeknek az ágazati szerkezetátalakítást és a működtetési mechanizmusok megváltoztatását célozták. Az ellátórendszer erősítése céljából például kísérletek történtek az egyes ellátási szintek közötti koordináció megerősítésére, a szolgáltatók kapacitásának új módon történő meghatározására, az állami szolgáltatók ellátás- szervezési tevékenységének az ösztönzésére. Az Országos Közegészségügyi Program bevezetésével az egészségbiztosítás rendszerében teremtettek volna versenyhelyzetet. A betegbiztosító rendszerbe részben a magánszférát is bevonó elképzelések nyomán megalakult az Egészségbiztosítási Felügyelet.
Bár a különféle reformkísérletek mindenkor széleskörű kormányzati támogatást élveztek és azok gyakorlatba való átültetésére számos intézkedés is megtörtént, elmondható, hogy többségük nem érte el a kitűzött célt. 2004-óta egyre csökkenő állami forrás jut az egészségügyre, amivel részben összefügg és tetézi a problémát a humánerőforrás hiány krónikussá válása. Összegezve az eddigi reformok eredményeit elmondható, hogy eredményeik nem bizonyultak tartósnak és nem terjedtek ki a teljes rendszerre. Csupán korlátozott, és leginkább átmeneti szerepet kaptak egy-egy térségben, szakterületen.
Hiányzó hatástanulmányok
A reformtörekvések alapvető hibája, hogy azokat általában nem támasztják alá részletes szakmai elemzések, például vitaanyagok, cselekvési tervek, stratégiai elképzelések, és nincsenek részletekbe menő hatástanulmányok sem. Az egymást követő kormányok egészségpolitikusai a változásokat rendeleti úton, politikai intézkedések segítségével szerették volna elérni. Az elemzés leszögezi: a 2003–2007 közötti időszak adatait vizsgálva megállapítható, hogy a lakosság körében feltűnően magas az adó- és járulékfizetést elkerülők tábora, ami közrejátszhat az ágazat (amely éppen ezekre a forrásokra épít) egyre növekvő forráshiányában. A csökkenő források, a hamvába hullott reformok következményeként a szolgáltatás minőségéről egyre rosszabb a lakosság véleménye. Egy 2009-es uniós statisztika szerint a 27 tagállam közül a magyarok a 26. helyen állnak a saját egészségügyük minőségének megítélése terén.
Részletesebben megvizsgálva ezt az adatot kitűnik, hogy az ország különböző településein, régióiban lakók véleménye nagymértékben eltérő, ami a szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés tényét támasztja alá. Ennek oka többek között a rendszer átláthatatlansága, az elszámoltathatóság esetlegessége, az egyenlőtlen, olykor ésszerűtlen fejlesztések, a különböző szolgáltatásfajták közötti érdekellentétek. Nincs egyértelműen meghatározva a felelősség és az esélyegyenlőség kérdésköre, szabályozóként az írásban rögzített várólisták és a minőségi követelmények állnak, mint közvetett tényezők.
Annak ellenére, hogy az egészségpolitika kidolgozott egy sor intézkedési tervet, – amelyek alapján, nyomon lehetett volna követni és mérni a szolgáltatás minőségét, a minőségi mutatókat, – azok szisztematikus végrehajtása elmaradt. A két évtized alatt kezdeményezett reformkísérletek között a szerzők pozitívumként említik a kórházak HBCS-alapú finanszírozásának a bevezetését, az IBR kidolgozását és részleges bevezetését. Utóbbi kezdeményezés az országos kiterjesztés helyett néhány év alatt elhalt, mégpedig anélkül, hogy tudományos elemzés, értékelés készült volna a kísérlet eredményeiről.
A jövő változtatásait illetően szükség volna a tényeken alapuló, átlátható politikai döntéshozatalra, a szolgáltatók teljesítményének a folyamatosa ellenőrzésére és elemzésére, az elszámoltathatóság egészére való kiterjesztésére. Szükség lenne továbbá a határokon átnyúló egészségügyi ellátás megerősítésére, főként a fogászati és rehabilitációs szolgáltatások területén. Az országtanulmány elérhető az alábbi címen:http://www.euro.who.int/__data/assets/pdf_file/0019/155044/e96034.pdf
Lóránth Ida
Ezek a cikkek is érdekelhetik
Tájékoztatót adott ki az adóhatóság a betegségbiztosítások visszaélésszerű alkalmazásáról.
Tetszett a cikk? Ossza meg ismerőseivel!
